Százak követeltek autonómiát a Székelyföldnek Marosvásárhelyen

Székelyföld területi autonómiáját követelő petíciót fogadott el március 10-én Marosvásárhelyen, a Habsburg-ellenes székely szervezkedés vértanúinak obeliszkjénél a székely szabadság napja alkalmából tartott megemlékezésre és felvonulásra összegyűlt több száz tüntető.

A Románia kormányának és parlamentjének címzett, valamint tájékoztatásul Nicușor Dan államfőnek megküldött kiáltványt Izsák Balázs, a demonstrációt és felvonulást szervező Székely Nemzeti Tanács elnöke olvasta fel a Postaréten, a székely vértanúk emlékművénél tartott megemlékezésen, majd a jelenlévők közfelkiáltással elfogadták.

A beszédek és himnuszok alhangzása, valamint a koszorúzás után a résztvevők fúvószene-kísérettel a Maros megyei prefektusi hivatal elé vonultak, ahol átnyújtották a dokumentumot az intézmény képviselőjének.

A kiáltványban egyebek mellett kijelentik, hogy a jog és a demokrácia útját járva, egyhangúlag és ismételten követelik Székelyföld területi autonómiáját. Rámutatnak, ez nem sérti Románia területi egységét és állami szuverenitását, a térségben élő román és más nemzetiségű polgárok érdekeit, és összhangban áll az ország alkotmányával.

A postaréti megemlékezés kezdetekor Szilágyi Zsolt, az Európai Szabad Szövetség alelnöke felolvasta Tőkés Lászlónak az üzenetét, mivel az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke más elkötelezettsége miatt nem tudott ez évben jelen lenni Marosvásárhelyen. A püspök elhangzott üzenete alább olvasható.

Nem szabad meghátrálnunk

Az aradi Magyar Golgota tragikus képét felidéző marosvásárhelyi Székely Kálvárián egybegyülekezve Krisztus Urunk gyötrelmes keresztútjárása és keresztre feszítése képzik fel lelki szemeink előtt. A „jobb és bal lator” között felfeszítve, korának legcsúfosabb kivégzési módját szánták neki, mint egy közönséges bűnözőnek.

Ugyanez mondható el az aradi 13 legtöbbikéről, valamint a Postaréten kivégzett székely vértanúkról. Marosvásárhely jóérzésű polgárai hiába jártak közben érdekükben, hogy az osztrák hatóságok a csúfos akasztást golyó általi halálra cseréljék, amazok hajthatatlanul ragaszkodtak a megalázott székely nemzet példás megfélemlítésére irányuló gyalázatos halálnemhez.

Kereszt és bitófa. Íme, a Pilátusok és Habsburgok istentelen válasza a Békesség Fejedelmének evangéliumára, valamint az aradi és a székely vértanúk szabadság melletti kiállására. De Krisztus vére lemosta a kereszt- és az akasztófa gyalázatát. Keresztje Isten megváltó kegyelmének örök érvényű szimbólumává minősült át, nemzetünk mártírjainak vesztőhelye pedig a magyar, a székely és a világszabadság örökre szóló, ragyogó jelképeként magasodik előttünk.

Ezekkel a gondolatokkal és érzésekkel hajtsunk ma térdet és fejet az 1854. március 10-én vértanúságot szenvedett székely szabadsághőseink, nevezetesen bágyi Török János kollégiumi tanár, martonosi Gálfi Mihály ügyvéd és nagyváradi Horváth Károly földbirtokos emléke előtt. Velük együtt ezen az emlékoszlopon volna a helye az ún. Váradi-szabadcsapat két tagjának, Bertalan László és Benedek Dániel földműveseknek is, akiket nem sokkal később ugyanitt küldtek bitófára. A gyászos kép pedig azáltal válik teljessé, hogyha a felsoroltakkal együtt a Sepsiszentgyörgyön kivégzett Váradi Józsefről és Bartalis Ferencről, valamint a súlyos várfogságra ítélt 46 áldozatról is megemlékezünk.

***

Székely, magyar Testvéreim!

Nemrégen röppent fel annak a riasztó híre, hogy fölös nyereségre utazó, szenzációhajhász vállalkozók Drakula-parkot szándékoznak létesíteni Székelyföld szívében. Minő torz elgondolás egy ilyen tájidegen projekttel, a vámpírok éjszakájával és Drakula udvarának maskaráival csábítani Erdély „belső anyaországába” az idegen turisták százezreit, ahelyett, hogy tényleges és hiteles székely és magyar értékeinkkel vonzanánk őket féltve szeretett szülőföldünkre. Tőről metszett saját és sajátos értékvilágunk megtestesítőjeként itt van – és már megvan – a párját ritkító székelyudvarhelyi Erdély-park.

Székelyföld legfőbb szellemi értéke gyanánt a szerencsésen alliteráló székely szabadság gazdag történelmi hagyománya kívánkozik értékpiramisunk csúcsára – harcosainak, hőseinek, áldozatainak és mártírjainak népes panteonjával. Ennek, a térben és időben széleskörben kiterjedő értékvilágnak kitüntetett helyszínei közé tartozik – többek között – Agyagfalva, Madéfalva, Háromszék és Székelyvásárhely. A székelység évszázadokra nyúló küzdelme a széki önrendelkezésért, melynek során beigazolódott, hogy: „Az autonómia nem csupán politikai cél, hanem a szabadság intézményes formája” (Iszák Balázs). A sorban ott található Madéfalva, „a székelység kemény katonai küzdelme 1762–63-ban, mely egészében véve szabadságharcnak minősül, és történelmi tett volt, amelynek emléke mélyen bevésődött a székelység történeti tudatába” – állapítja meg igen találóan Egyed Ákos akadémikus. És ebbe a sorba illik bele a Bem apó és Gábor Áron nevével fémjelzett 1848–49-es háromszéki–erdélyi szabadságharc, melynek epilógusát képezte a Makk József-féle székelyföldi összeesküvés, a maga drámai viszontagságaival.

Igazságtudata és szabadságszeretete kölcsönözte Török János marosszéki főparancsnoknak – kivégzése előtt – azt, a sorsán felülemelkedő derűt, mellyel – mintegy búcsúszóként – papírra vette: „Ügyünk nem egy ember s nem egy nemzet ügye, hanem egész honunknak, sőt több, a rabiga alatt görbedő népnek és nemzetnek szent ügye…”

A székely vértanúk végzetükben számot vetettek sorsukkal. Megtették, amit megtehettek. Még a forradalom és szabadságharc leveretése után sem törődtek bele a birodalmi önkény megsemmisítő uralmába. „Mi nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy örök életet nyerjünk” – mondhatjuk róluk az Apostollal (Zsid 10,39). És hisszük, hogy „végezetre eltétetett nékik az igazság koronája” (2Tim 4,8)

1956-ban ugyanez a gondolat munkált a leveretett szabadságharc megalkuvást nem ismerő harcosaiban. Jelszavuk ez volt: „Márciusban újrakezdjük” – egy betűszóval kifejezve: MUK. A bitófákkal szegélyezett útján visszatérő kádári diktatúra azonban mukkanni sem engedte az elnémított nemzetet.

Ugyanez az állhatatos érzület jellemezte az új és új terveket szövögető 1848-as emigrációt, valamint a vérbe fojtott szabadságharc néma tehetetlenségre ítélt, itthon maradott kárvallottjait. De íme, ők sem voltak hajlandók megadni magukat. Vakmerőségükért és olthatatlan szabadságvágyukért életükkel fizettek. Büszkeséggel tölt el bennünket, erdélyi székelyeket és magyarokat, hogy még a legkilátástalanabb helyzetben sem tettük le, hanem a titkosszolgálati önkény erővel és hatalommal vette ki a kezünkből a szabadság fegyverét.

***

A következetes szabadságharcosok és a székely vértanúk példája azzal a tanulsággal szolgál és arra indítson bennünket, hogy jelenkori harcainkban mi se adjuk meg magunkat a sorsnak, és ne hátráljunk meg, hanem még a legkedvezőtlenebb és már-már lehetetlennek tűnő körülmények között is legyünk készek folytatni a szabadságért, az igazságért és a jogainkért vívott küzdelmünket. Ha nem ezt tennénk, akkor ellenségeink kedvére cselekednénk, akik éppen arra várnak és azon mesterkednek, hogy végtére feladjuk a harcot és letegyük a fegyvert.

1989-ben román testvéreinkkel összefogva megdöntöttük a Ceauşescu-diktatúrát. Ami azután következett, a romániai forradalmat a visszájára fordította, a helyébe lépett régi-új hatalom pedig megcsúfolta szabadságharcunkat. Magyar nemzeti közösségünk ismét a rövidebbet húzta. Ebben a tekintetben elég, hogyha az 1990. február 10-i gyertyás-könyves tüntetésre és Marosvásárhely fekete márciusára gondolunk. Áldott legyen Kincses Előd emléke és öröksége! – Hát hogyan is nyugodhatnánk bele abba, ami most van? Nem szabad meghátrálnunk! Tovább kell folytatnunk küzdelmünket a szabadságért, Székelyföld területi és erdélyi magyarságunk kulturális önrendelkezéséért.

Amikor az Európai Unióhoz csatlakoztunk, egészen más elvárásaink voltak és nagyobb reményeket tápláltunk, mint amivel az „Egyesült Európai Államok” irányába haladó Unió ki akar fizetni bennünket. Ebbe az Unióba nemhogy az ötven milliónyi európai őshonos kisebbség vagy – példának okáért – a székely autonómia, de még a magyar és román nemzetállami érdek sem fér bele. Mi nem akarhatunk újkori nagyhatalmi és birodalmi érdekeknek játékszereivé válni. A magyar, a román és az európai partiótákkal összefogva valós eséllyel kell folytatnunk nemzeti érdekeinkért vívott küzdelmünket.

A történelmi Erdély és a különleges jogállásra törekvő Partium maradék magyar közösségének testvéri szolidaritását tolmácsolom a Székely Szabadság Napján, a székely közösség önrendelkezési törekvéseinek eme jelképes ünnepén. A Premontrei Rend nagyváradi székhelye ellen folytatott botrányos kisajátítási művelet ügyében hasonlóképpen számítunk a Székely Nemzeti Tanács szolidaritására.

Eredményes munkát és sok sikert kívánok a történelmi régiókról szóló európai polgári kezdeményezés érvényre juttatásához! Az EMNT kiáll Székelyföld területi autonómiája mellett. Éljen a székely szabadság!

Elhangzott Marosvásárhelyen, 2026. március 10-én