Igehirdetés Erdélyi Géza püspök temetésén

2025. december 12-én helyezték örök nyugalomra Rimaszombatban a Szlovákiai Református Keresztyén Egyház emeritus püspökét, Erdélyi Gézát, akik december 4-én, életének 89. évében szólított magához teremtő ura. A gyászszertartáson több ország egyházi és politikai életének a vezetői is részt vettek, köztük Magyarország miniszterelnöke is. A helyi református templomban tartott gyászszertartásos a megboldogult kívánságát teljesítve Tőkés László volt királyhágómelléki püspök hirdette a vigasztalás igéit, az alábbiak szerint.

„Mert ha dicsekedni akarok, nem leszek esztelen; mert igazságot mondok; de megtürtőztetem magamat, hogy valaki többnek ne tartson, mint a minek lát, vagy a mit hall tőlem. És hogy a kijelentések nagysága miatt el ne bizakodjam, tövis adatott nékem a testembe, a Sátán angyala, hogy gyötörjön engem, hogy felettébb el ne bizakodjam. Ezért háromszor könyörögtem az Úrnak, hogy távozzék el tőlem; És ezt mondá nékem: Elég néked az én kegyelmem; mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el. Nagy örömest dicsekeszem azért az én erőtelenségeimmel, hogy a Krisztus ereje lakozzék én bennem.” (Kor 12,6-9).

Megrendüléssel, de Isten akaratában megnyugodva állunk meg dr. Erdélyi Géza kálvinista lelkipásztor, prédikátor, püspök, teológiai professzor, művészettörténész koporsója mellett, aki életének a bibliai korhatárt meghaladó 89. esztendejében távozik e földi világból a „minden élők útján”. „A halál árnyékának völgyében” járván, már jó egy éve találkozott a halállal. Az időtlenség halálos állapotából életre térve – erről így vallott: „Sem fájdalmat, sem félelmet nem éreztem. Inkább nyugalmat. Most már teljes mélységében értem a harmadik angyal által meghirdetett csodát: „boldogok a halottak, akik az Úrban halnak meg” (Jel. 14,13). Testvéreim, hisszük, hogy: „az Úrban halt meg”. És azt, hogy: „akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk” (Rm 14,8).

Erdélyi Géza jónéhány évvel ezelőtt ennek a hitbéli tudatnak a természetes nyugalmával kért fel engem arra, hogy valamikori temetésén hirdessem Istennek Igéjét. Meghökkentem. Szokatlan kívánsága miatti zavaromban viszonossági alapon ugyanerre kértem Őt is. Nagy megtiszteltetés, de ugyanakkor lelki erőmet megpróbáló nagy teher, hogy porai felett a feltámadás evangéliumát én hirdethetem. Atyai barátom miatti gyászomhoz inkább a néma főhajtás illene.

Rendhagyó módon Erdélyi Géza püspöktársam temetési prédikációjának a lehetséges textusát is megadta nekem egyik levelében. Ezt olvastam fel – bővített formában – a 2. Korinthusi levél 12. részéből. Ennek köszönhetően alapigénkből nem csupán Isten vigasztaló szava hangzik felénk, hanem ezzel együtt és ezáltal Erdélyi püspök igei bizonyságtételét is kihalljuk belőle, melynek központi üzenete: „Elég néked az én kegyelmem”.

Az apostoli bizonyságtétel másik főmotívuma – a kegyelem mellett – a dicsekvés. Kevés rosszabb emberi tulajdonság van ennél. Pál apostol is megtartóztatja magát tőle, pedig ha akarná, volna mivel dicsekednie, „és igazságot mondana”. Mégsem teszi, hogy „valaki többnek ne tartsa, mint aminek látja, vagy amit hall tőle”. Bizonyára ismerte a Példabeszédek könyvéből való igét is, amely szerény alázatra int: „Dicsérjen meg téged más, és ne a te szájad!” (Péld 27,2).

Erdélyi Géza tudós lelkipásztor és püspök evangéliumi alázata példázatos volt. Életművéről és életpályájáról méltán szólunk a mai napon is. Igehirdetéseit, beszédeit, írásait, tanulmányait, megszólalásait ama „halk és szelíd hang” jellemezte, mely Illés prófétát szólította meg a Hóreb hegyén (1Kir 19,12), és amelyet egyik könyvének címe viseli. Kötetének címadó írása Illés próféta mellett Pál apostolról szól, kettőjük próbatételeiből és erőtlenségeiből bontja ki központi üzenetét arról a kegyelemről, amelyet alapigénk hirdet.

Illés és Pál számára nem sok babér terem. Embert és hitet próbáló küldetésük végzése közben válságos helyzetbe kerülnek – állapítja meg igei írásában Erdélyi Géza. Illést halálra keresi Akháb király és felesége, Jezábel, a „diktátorházaspár”. „Vedd el az életem” – kéri végső elkeseredésében az Úrtól.

Az Apostol missziója során hasonló szenvedéseknek van kitéve: börtön, ostoroztatás, megkövezés, menekülés, hajótörés, éhség, szomjúság, „gyakorta való halálos veszedelem” (2Kor 11) az osztályrésze – ezért legfeljebb „az erőtlenségeivel dicsekedhet”. „Tövis adatott a testébe” – miként egykor szenvedő Krisztusának –, ugyanis állandó betegségben szenved, „a Sátán angyala gyötri” – így fogalmaz metaforikus formában az Írás – de Krisztus „szelíd szavára” mégis mennie kell tovább apostoli küldetése útján.

„Elég néked az én kegyelmem” – válaszol csüggedő könyörgésére az Úr –, mert az én erőm erőtelenség által végeztetik el”. Nekem ugyan elfogyatkozóban az erőm, de mennem kell tovább – mondhatjuk Pállal és az új isteni megbizatás útjára vállalkozó Illés prófétával, mert immár nem a saját erőmre kell támaszkodnom, hanem Krisztusra, „akinek ereje lakozik bennem”.

A Confessio korszakformáló keresztyénekről szóló interjúsorozatéban Erdélyi Géza ekképpen nyilatkozik népe, felvidéki magyarságunk és református közösségünk sorsáról, amely kísértetiesen egybehangzik Pál apostol és az őskeresztyének megpróbáltatásaival és kimondhatatlan szenvedéseivel: „teljes jogvesztés, deportálás, áttelepítés, vagyonvesztés, anyanyelvű iskolák bezárása, személyi sérelmek, nyilvános megaláztatások, oktalan inzultusok tették pokollá a felvidéki magyarok életét. Még ma sem helyezték törvényen kívül a „bűnös nemzet” súlyos, egyben alaptalan és lehetetlen megbélyegzését, azaz jelenleg is háborús bűnös vagyok, de még a dédunokáink is azok, mert ősi szülőföldünkön magyarnak születtünk” – mondja Felvidék halk szavú, szelíd püspöke, akinek szent meggyőződése volt, hogy „a gonosszal nem szabad kompromisszumot kötni”.

A hitvalló püspök Békefy Lajosnak adott életinterjújából is kiviláglik, hogy a mindenre elégséges isteni kegyelem jó híre, evangéliuma nemcsak Illéshez és Pálhoz, az Úr kiválasztott szolgáihoz szól, hanem egész egyháza, Szlovákiába szakadt népe számára üzen. Elesett állapotba jutott, egész Kárpát-medencei magyarságunk és egyházaink, sőt az istentelen kommunista diktatúra embertelen elnyomását megszenvedett, valamennyi nép és nemzetiség felé hangzik a bátorító, lélekemelő szózat: „elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtelenség által végeztetik el”.

Ne csüggedjetek el! Jelenkori próbatételeitekben is legyetek tudatában annak, hogy a ti gyengeségetek Krisztus által erőre válik, minekutána a Szentlélek eljő reátok (ApCsel 1,8). „Erőt kaptok, és tanúim lesztek” – Erdélyi Géza könyvének címe is ezt hirdeti. Ne hátráljatok meg! „Korunk Illései, lelkipásztorok, pedagógusok, politikusok, művészek, presbiterek és gondnokok, az Úrtól reánk szabott feladat, megbízatás érvényben van” – ekképpen buzdított a Biblia évében, 2008-ban. „Igaz ugyan, hogy a bűn az egész világra kihat, nyomorúságot és halált hordoz magával (…), de az isteni kegyelem is az egész világra kiterjed, őrzi, védi az élet szent csodáját” – mondotta volt Koncsol László elnöktársának, egyházatok jeles főgondnokának adott interjújában. „Alkalmas és alkalmatlan időben ezt hirdetni az egyetemes egyház megkerülhetetlen és elodázhatatlan feladata.”

Kedves Testvéreim! Gyászoló Gyülekezet! Főtiszteletű Zsinat!

A Királyhágó-mellék volt rendszerváltó püspökeként részvétemet fejezem ki és Istenünk vigasztalását kérem a Szlovákiai Református Keresztyén Egyháznak, mellyel szoros testvéregyházkerületi kapcsolat fűzött össze bennünket. Erdélyi Géza „stratégiai lépésnek” tartotta szövetségünk megkötését, hiszen az elszakadt egyházrészek egymással való összetartozása éppen olyan fontos, mint az anyaországi szentegyházzal kiépült kapcsolat. Az életrajzban és a méltatásokban bizonyára bőven fogunk hallani Erdélyi Géza püspök pályafutásáról és gazdag munkásságáról. Éppen ezért én csak arra térek ki, ami kettőnk szolgálatában szorosan összetartozik.

Ennek vonatkozásában mindenekelőtt arról a küzdelemről emlékezem meg, amelyet Temesvár, illetve a csehszlovákiai, szlovákiai változások után az egyházi rendszerváltozás és megújulás érdekében kellett megvívnunk. Erre nézve találóan fogalmazott Koncsol László: „Embert próbáló munka volt egy szétzilált, tönkretett egyházkerületet újjáépíteni.”

Közös szolgálatunk másik kiemelkedő fontosságú területe az egyetemes református egyház-és nemzetegyesítés érdekében végzett munkásságunk volt. A Generális Konvent 2009-ben történt megalakulása nyomán a politikai rendszerváltozást követő egyházi ébredés, valamint az ezzel együtt járó egyházi egységépítő szolgálat méltatlanul elfelejtődött. Márpedig teljes bizonyossággal kimondhatjuk, hogy a Bütösi János, Szabó Dániel, Hegedűs Loránt, Csiha Kálmán, Czine Mihály, Bodnár Ákos és hivatali társaik neve által fémjelzett Magyar Reformátusok Világszövetsége és a Magyar Református Egyházak Egyetemes Zsinata valóságos előhírnökei és útkészítői voltak az azóta nemzetpolitikai rangra emelkedett határok fölötti nemzetegyesítésnek. Az Egyetemes Zsinat utolsó elnökeként Erdélyi Géza püspök szent hivatásának tartotta „a világ reformátusságának egybeölelését”. Isten kiáradó kegyelme kipótolta múltból örökölt erőtelenségeinket, és áldásával koronázta egységtörekvéseinket – egyebek mellett az egymást követő református világtalálkozók sorozatában.

„Világunk jelenlegi állapotát a széthullás, meghasonlás, reményvesztettség és céltalanság jellemzi” – állapítja meg egyik beszédében Erdélyi Géza. Vele együtt „a kiutat keressük ebből a zsákutcából”.

Németh Zsolt az Erdélyi Géza könyvéhez (Magyar sors Csehszlovákiában, 2020) írt előszavában úgy véli, hogy a szerző meglátása szerint „az egyház evilági küldetésének esszenciája három szóban sűríthető össze: család, templom, iskola”. Hőn szeretett Családjáról a püspökekképpen vallott: „együtt írták velem a könyveket, velem prédikáltak, utaztak, küzdöttek”. Feleségét, akivel 60 évig élt boldog házasságban, „örököstársának” nevezte. Gyermekei – leánya és fia –, unokái és dédunokái életét féltő szeretettel vigyázta. Vér szerinti és lélek szerinti családjától, a Gyülekezettől és Egyháztól búcsúzik a boldog feltámadás és viszontlátás reményében.

Kegyelemben hordozott ember volt. Mint törékeny „cserépedényben” és mulandó „sátorházban” – halandó testében Isten ereje lakozott. Lehetne-e méltóbb módon istenhozzádot mondani Neki, mint nagy elődje, a Krisztusban dicsekvő és kegyelemmel teljes hanvai prédikátor, Tompa Mihály versével, mely a jövőt hirdeti, a reményt ébresztgeti és a halál némaságában is énekszóra buzdít bennünket? „Zengjétek meg a jövőt, ha majdan / E kopár föld újra felvirul. / Dalotokra könnyebben derül fény, / Hamarabb kihajt a holt berek; / A jelenkor búját édesítvén: / Fiaim, csak énekeljetek!”

Tőkés László