Az 1989-es eseményekre emlékeztek Temesváron

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács és a „December 15. – a román–magyar szolidaritás napja” Egyesület emlékező konferenciát rendezett december 13-án Temesváron, az Új Ezredév Református Központban.

Ezúttal is arra kívánták felhívni a köz figyelmét, hogy 36 évvel ezelőtt a Bánság fővárosában pattant ki a romániai forradalom szikrája, amikor románok és magyarok – együtt Temesvár más népeivel és a hit pajzsával megerősítve – kiálltak az egyházi és állam hatóságok által üldözött és száműzetésre ítélt Tőkés László református lelkipásztor mellett, majd pedig együtt harcoltak a kommunista diktatúra megtorló gépezete ellen.

36 évvel ezelőtt Temesvár nemzeti és felekezeti közösségei példát mutattak bátorságból és szolidaritásból az ország más településein élő közösségeknek, az összefogásból származó közös akarat pedig csakhamar megbuktatta Európa egyik legsötétebb diktatúráját. A szombaton lezajlott konferencia kiemelt meghívottai a „December 15. – a román–magyar szolidaritás napja” Egyesület alapítói voltak: Tőkés László püspök, az EMNT elnöke, Gabriel Andreescu jogvédő, közíró, egyetemi tanár, Florian Mihalcea forradalmár, újságíró, a Temesvár Társaság elnöke és Szilágyi Zsolt, egykori temesvári diák, az Erdélyi Magyar Szövetség kül- és nemzetpolitikai kabinetjének vezetője, az Európai Szabad Szövetség alelnöke.

Az esemény a házigazda lelkipásztor, Gazda István igei köszöntőjével és áldásával kezdődött, aki a Szentírást idézve emlékeztetett az 1989 decemberében bekövetkezett hajnalhasadásra: „És ott éjszaka nem lesz; és nem lesz szükségök szövétnekre és napvilágra; mert az Úr Isten világosítja meg őket, és országolnak örökkön örökké” (Jel 22,5). Molnos András Csaba, a Temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház művésze Ferenczes István A diktatúra közhelyei címűpoémájának elmondásával adott alaphangot a múltidézésnek, hiszen a költő ezt a verset szavalta el 1989. december 22-én a Csíkszereda főterét megtöltő ünneplő tömegnek, miután Székelyföldre is eljutott a diktátorpár elmenekülésének híre.

Ezt követően Szilágyi Zsolt vezette fel az első panelbeszélgetést (December 15. – a román–magyar szolidaritás napja), megemlékezve egyúttal az azonos nevű egyesület ötödik alapító tagjáról, Kincses Előd ügyvédről, kisebbségi jogvédőről, aki idén nyáron hunyt el, így már nem érheti meg azt, hogy az egyesület bejegyzési kálváriájának milyen megoldása lesz – ha egyáltalán lesz – az európai emberjogi bíróságon, miután Romániában a hatalom megakadályozta az 1989. december 15-i magyar–román szolidaritás emlékének ápolását egy civil szervezet névválasztása révén is.

Az egyesület fent már említett alapítóinak felszólalása után Zakariás Zoltán parlamenti képviselő, az Erdélyi Magyar Szövetség elnöke mondhatta el, hogy mi az a három ok, ami őt arra készteti, hogy miden évben részt vegyen – a bukaresti törvényhozásból vagy székelyföldi választókörzetéből jövet – a temesvári évfordulós eseményen: a tisztelgő emlékezés, a szellemi-lelki töltekezés és az eszközkeresés a további küzdelmekhez.

Következett az Ahol elkezdődött: Temesvár című kerekasztal-beszélgetés, amelynek keretében Tolnay István ny. egyetemi oktató és Balaton Zoltán kutatófizikus, tanár, a Temesvár-Belváros Református Gyülekezet egykori presbiterei, továbbá Brîndușa Armanca újságíró, egyetemi oktató és Gino Rado történész, a temesvári Memorialul Revoluției Egyesület elnöke, valamint Ion Istvan gyulafehérvári mérnök, egykori temesvári diák és Marius Mioc író – mindketten a Mária téri események részvevői – idézték fel akkori élményeiket és fogalmaztak meg némely konklúziókat a „mi volt” és „hová jutottunk” jegyében.

A zárópanelt Hamar Alpár Benjámin mérnök, a „December 21 – Marosvásárhely Mártír Város” Egyesület elnöke moderálta, aki ugyanakkor városa 1989-beli forradalmi történéseit is felidézte, illetve egy rövid áttekintést adott a székelyföldi rendszerváltó napokról, eseményekről. Egyesületük alelnöke, Emil Târnăveanu kutatómérnök a vásárhelyi ’89-es hangulat felidézése után szólt a pár hónapra rá bekövetkezett tragikus „fekete márciusról” is, lévén maga is egyike azoknak, akik megpróbálták megakadályozni az etnikai összecsapást, bár akkor még nem tudta, hogy a drótokat magasabb szintről rángatták. A továbbiakban Stanik István újságíró beszélt a korabeli nagyváradi eseményekről, ahol csupán sima hatalomátvétel történt – ennek volt részese ő maga is –, bár a „televíziós revolúciót” megelőző napokban félelemmel áthatott együttérzéssel kísérte a város népe a temesvári népfölkelést és az annak elfojtására irányuló akciókat. Gergely Balázs régész, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület elnöke arról a kolozsvári hangulatról is megosztott gondolatokat, amit a népes kolozsvári Tőkés család gyermek tagjaként élt meg, miközben László nagybátyja éppen a temesvári események főszereplőjévé vált.

Zárszavában Toró T. Tibor kutatófizikus, a szervező EMNT ügyvezető elnöke kiemelte az évfordulós rendezvények történelmi szemléletet és emlékezetpolitikát alakító szerepét, jelentőségét, ezek ugyanis nemcsak a múlt helyes megörökítését és a szükséges korrekciók elvégzését szolgálják, hanem annak tudatosítását is a jelen és jövendő nemzedékekben, hogy alakítói vagyunk saját sorsunknak, és csak „az lesz a mienk, amit ki tudunk küzdeni magunknak”. Kifejezte reményét, hogy ezen alkalmak és maga a „December 15. – a román–magyar szolidaritás napja” Egyesület is segítségére lehet a temesvári önkormányzatnak és minden érintett hatóságnak, közületnek, intézménynek abban, hogy valósághű értelmezést és megörökítést kapjon az 1989-es antikommunista népfölkelés és magának Temesvárnak a szelleme.

A konferencia másnapján, december 14-én a temesvár-belvárosi református templomban – amelynek falán emléktáblák hirdeti négy nyelven: innen indult a diktatúrát megdöntő forradalom 1989. december 15-én – Tőkés László, a gyülekezet egykori lelkésze hirdette Isten igéjét. A teljes 130. zsoltár szolgált az advent harmadik vasárnapján elhangzott prédikáció alapjául, amelynek során a püspök egyebek mellett az ókori birodalmak és a mai diktatúrák között vonva párhuzamot a világosság keresésének mindenkori imperatívuszát emelte ki. Hitben és hittel élve érdemes várnunk a dolgok jóra fordulását, „mert az Úrnál van a kegyelem, és bőséges nála a szabadítás!”

Az istentiszteletet Demeter Sándor parókus lelkész igei köszöntése és múltidéző zárszava keretezte, a gyülekezeti gyermekek is szolgáltak énekszóval, sőt maga az igehirdető is felidézte saját gyermekkorából a buzai (mezőségi) betlehemes kezdő énekét. A templom falán lévő emléktábláknál Tolnay István szólt röviden, majd elhelyezték a kegyelet és tisztelet koszorúit. A Himnusz eléneklésével ért véget 36. megemlékezés Temesváron.

Alább Tőkés Lászlónak a konferencián elhangzott bevezető beszéde olvasható:

December 15. – A román–magyar szolidaritás napja

Isten Igéje az emlékezés fontosságára tanít bennünket: „Figyelj én népem az én tanításomra; hajtsátok füleiteket számnak beszédére (…) rejtett dolgokat szólok a régi időből. Amiket hallottunk és tudunk, és amiket atyáink beszéltek nékünk. Nem titkoljuk el azokat az ő fiaiktól. (…) Hogy megtudja azokat a jövő nemzedék, akik születnek, és felkeljenek és hirdessék azokat fiaiknak. Hogy Istenbe vessék reménységüket, és el ne felejtkezzenek Isten dolgairól, hanem az ő parancsolatait megtartsák” (Zsolt 78,1-4; 6-7).

Mindenféle tudás, a tanulás, a nevelés, az emberré válás alapja az emlékezés. A kollektív tudáson alapul mindenfajta közösségi tudat, a családi, a települési, a vallási, a nemzeti önazonosságtudat, valamint a történelmi tudat, mely nem más, mint a kollektív nemzeti emlékezet.

„Isten népét” szólítja meg a Zsoltáros: az Istenhez való tartozás és az általa létrejövő közösség öntudatára nevelve Izráel fiait. Apák, fiak és a fiak fiai, vagyis az egymást követő nemzedékek szakadatlan láncolatának folytonossága biztosítja Isten népének megmaradását és jövőjét. Ezért oly elengedhetetlenül fontos, mondhatni életbevágó jelentőségű az emlékezés. A szóbeliség, illetve az írástudatlanság történelmi korszakaiban, amikor szájról szájra terjedtek az ismeretek, az élő emlékezés pótolhatatlan volt. Az „oral history”, a szóbeli történelem még a jelenlegi modern korban is fontos eszköze a történetírásnak.

A temesvári népfelkelés, az 1989-es romániai forradalom idei évfordulóján is közös emlékezésre buzdít a Zsoltáros. Egyre távolabbra kerülünk a hősies kezdetektől. Azóta már egész nemzedékek nőttek fel úgy, hogy semmilyen személyes tapasztalatuk és ismeretük sincsen az akkor történtekről. Nekik csak az atyák mondhatják el hitelesen a forradalom előtti állapotokat és az 1989 decemberi eseményeket. A félrevezetetteknek is szükségük van a felvilágosításra, akik nosztalgiával gondolnak vissza a Ceauşescu-rezsim időszakára. A történelmi amnéziának nevezett emlékezetkiesés, valamint a tudatos történelemhamisítás veszélye is szükségessé teszi az egészséges emlékezet ébresztgetését. A 36 esztendővel ezelőtti reményeink beteljesületlensége, a demokratikus rendszerváltozás kisiklása, a jelenlegi válságos társadalmi állapotok kilátástalansága ugyancsak arra késztet bennünket, hogy ne feledkezzünk meg „Isten dolgairól”, az Ő egykori csodálatos szabadításáról, 1989 lélekemelő adventjéről és karácsonyáról, hanem a jövőre nézve is „Istenbe vessük reménységünket”.

Ez év szeptemberében Gyülekezetünk és magyarságunk közösségében – hagyományos módon – megemlékeztünk Újvárossy Ernő harcostársunkról, aki megítélésünk szerint előhírnöke és első áldozata volt a temesvári népfelkelésnek. Hitének, igazságszeretetének és bátor kiállásának példája ma is szemünk előtt áll. Síremlékén nagy költőnk, Arany János verssora olvasható: „Amit adtál, abból semmi sincs elveszve”.

Tegyünk kérdőjelet a magasztos állítás végére: vajon valóban nincs veszve semmi? A kérdésre adható válaszunk felemás. Talán bizton kijelenthetjük, hogy a romániai forradalom hősei és áldozatai jobb jövőt reméltek; amiért életüket áldozták, amiért életükkel fizettek, reményeik és forradalmi eszményeik alig vagy csak részben teljesültek. Vagy legalábbis küzdelmük és áldozathozataluk folyatásra vár. Hogyha nem ezt tesszük, ha örökségüket nem folytatjuk, méltatlanná válunk hozzájuk. Az emlékezésnek tehát a rendszerváltozás folytatására, a szabadság, a demokrácia és a jogosság teljes kivívására kell indítania bennünket.

A mostani megemlékezésünk központi témája a román–magyar szolidaritás. Arany János szavaira visszautalva: az a testvéri szolidaritás, mely a forradalmi Temesvárt jellemezte, sajnos veszendőbe ment az elmúlt három és fél évtizedben. A református templom körül kialakult, majd az egész városra kiterjedő, nemzetek és vallásfelekezetek közötti összefogás csodája láttán méltán beszéltünk „Temesvár szelleméről”, mely egy szempillantás alatt felülkerekedett a nemzeti közösségeinket megosztó Ceauşescu-diktatúra nacionálkommunista ideológiáján. A temesközi/bánsági egyházak Nicolae Corneanu ortodox metropolita, Sebastian Kräuter katolikus püspök, Neumann Ernő főrabbi és Petru Dugulescu baptista prédikátor nevei által fémjelzett ökumenikus vallási közössége szentelte meg ezt a szellemiséget. Utóbb azonban – mintegy vezényszóra – az ellenforradalmi fedezékeiből előbúvó Securitate által koreografált marosvásárhelyi „fekete március” rossz szelleme rontotta meg a román–magyar testvéri megbékélés összhangját, és a bukaresti bányászjárásokkal kiegészülve térítette le eredeti útjáról a romániai forradalmi rendszerváltozást.

Köszönet illesse Gabriel Andreescu ötletgazdát, valamint a körünkben jelenlévő Florian Mihalcea és Szilágyi Zsolt alapító tagokat, hogy a „December 15 – A román–magyar szolidaritás napja” Egyesület létrehozásával éppen ennek, a temesvári népfelkelést minősítő szolidaritásnak a helyreállítására vállalkoztak. Hiszem, hogy lélekben Kincses Előd alapítótársunk is itt van közöttünk, és valóságos támaszát jelenti nagy nehézségekkel járó vállalkozásunknak.

Végezetül hadd üdvözöljem külön is körünkben az Erdély különböző városaiból meghívott előadóinkat, akik szintén a román–magyar összefogás szellemében fogják feleleveníteni a lakóhelyükön végbement 1989-béli forradalmi eseményeket. Jelenlétük jelképes – és hiányos –, hiszen az elmúlt harmincöt év alatt az akkori idők sok jeles közszereplője távozott el a minden élők útján, vagy éppen egészségi állapota miatt nem lehet közöttünk.

Áldott legyen az előttünk járók emléke! Isten áldása legyen tanácskozásunkon!

Tőkés László