Tőkés László beszéde az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács alapításának 20. évfordulóján

Elhangzott 2023. december 9-én Kolozsváron, a Vallásszabadság Házában, az EMNT megalakulásának huszadik évfordulóján tartott rendezvényen.

Az elvakult magyarellenességre szocializált román társadalom kivételes érzéketlenségére, másfelől a megalázott erdélyi magyarság tehetetlen kiszolgáltatottságára vall a szélsőséges román soviniszta egyesületek úzvölgyi katonai temetőnkben ismétlődő kegyeletsértő és halottgyalázó garázdálkodása. Teszik mindezt a román ortodox egyház áldásával és a demokratikus román politikum cinkos hallgatásától övezve.

Ezeknek a hungarofób nacionalista köröknek a provokatív ünneplése Székelyföld nyugalmát is megzavarta a december 1-jei román nemzeti ünnepen, a nevezetes gyulafehérvári népgyűlés 105. évfordulóján.

December hava más keserű évfordulókat is emlékezetünkbe idéz. 2002. december elsején Medgyessy Péter és Adrian Năstase rossz emlékű miniszterelnökeink a budapesti Kempinski Szállodában pezsgőztek Erdély elcsatolásának örömére, labanc magyar elvtársaik társaságában. Rá két évre, december 5-én került sor arra a gyászos emlékű népszavazásra, melyen a nemzettagadó Gyurcsány-kormány alantas propagandával uszította külföldre szakított testvérei ellen a megtévesztett hazai magyarságot.

Azt szokták mondani, hogy ne foglalkozzunk Trianonnal, mert az már történelem. A felsorolt esetek azonban arra vallanak, hogy Trianon egy évszázad múltán is tovább él és hat a jelenben, traumáiban és következményeiben. Ezek fel- és megoldásán fáradozunk immáron száz év óta – de kevés sikerrel.

Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács húsz évvel ezelőtti megalakulásakor arra vállalkozott, hogy jeles elődei nyomdokába lépve az erdélyi magyar nemzeti közösség belső önrendelkezésének a kivívásával gyógyítsa Trianon sebeit.

105 évvel ezelőtt csak az erdélyi románoknak adatott meg, hogy a wilsoni önrendelkezési elvek értelmében kifejezzék politikai akaratukat állami hovatartozásukat illetően, magyarságunktól ellenben megtagadták azt a jogot, hogy saját sorsáról döntsön. 1918. december 22-i kolozsvári népgyűlésünk ezirányú határozatát a trianoni döntéshozók figyelmen kívül hagyták. A berendezkedő román hatalom a maga rendjén még a gyulafehérvári határozatokban ígért szabadságjogokat és autonómiát sem adta meg a magyaroknak – valamint a szászoknak, sváboknak –, és az 1919-ben megkötött párizsi kisebbségi szerződésben vállaltakat is durván megszegte.

Másmilyen módon ugyanez ismétlődött meg a II. világháborút követően. A kommunista irányítás alatt álló Magyar Népi Szövetség árulásának is tulajdoníthatóan nemzeti közösségünk ez alkalommal sem élhetett az önrendelkezés jogával, az új, kommunistabarát román hatalom pedig hazug ígéreteit éppen úgy megszegte, mint annak előtte. Nagyhatalmi rendelésre készült kisebbségi statútumát soha életbe nem léptette, a magyarság hiteles vezetőit pedig – Márton Áron püspökkel az élen – börtönbe vetette. A nemzeti önrendelkezés nemzetközileg elismert alapvető joga – íme – a második világégés csatáin is elvérzett.

1945-ben Márton Áron és jeles aláíró társai – szembeszállva a Magyar Népi Szövetség megvásárolt és megfélemlített vezetőivel – egy memorandumot juttattak el a békecsináló nagyhatalmakhoz, amelyben kikérték, hogy: „rólunk nélkülünk ne határozzanak, és ne akarják az erdélyi magyarságot keresztre feszíteni”. A behódoló MNSZ-re utalva pedig ezt írták: „Senkinek sincs joga önkéntes felajánlással területi lemondásba belemenni. Lemondást a külső hatalom a magyarságra kényszeríthet. De az önkéntes lemondást többé jóvátenni nem lehet. Ezért a felelősséget az erdélyi magyarság lelkiismerettel nem vállalhatja.”

Ezen a ponton ma már túl vagyunk. A világháborúk nyomán kialakult status quót senki sem kérdőjelezheti meg. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácstól távol áll bármiféle revizionizmus. Ehelyett: terület fejében jogokat követel. Korlátozott közösségi önrendelkezést – az országhatárok tiszteletben tartásával.

Változott helyzetben és formában hűségesek kívánunk lenni nagy elődeink példájához, akik nemzetük és egyházuk ügyében soha nem alkudtak meg. Apáthy Istvánhoz, aki a miénk történelmi elődjének, a korabeli Magyar Nemzeti Tanácsnak az elnöke volt. Kós Károlyhoz, aki Kiáltó szójával egy század óta egész erdélyi politikai-nemzeti közgondolkozásunknak a meghatározója. Márton Áronhoz, „akinek meg kellett hallania hívei aggodalmát, és ki kellett mondania azt, amit nekik nincsen szabadságukban kimondani”.

Súlyos örökség hordozói vagyunk, hitet és embert próbáló – immáron történelmi mélységű – nemzeti és politikai örökség nyomja a vállunkat. A napi politika esetlegessége és forgandósága közepette azt hihetnénk, hogy az autonómia nem több és más, mint egy olyan-amilyen ügy, partikuláris kérdés a politikai élet palettáján. Márpedig nem gondolhatjuk így, hiszen ennél többről van szó: számunkra az autonómia létkérdés, nemzeti megmaradásunk garanciája, közösségi és emberi jogaink foglalata, remélt jövőnk lételeme. Elvesztett nemzeti önrendelkezésünk visszanyerhető része. Ezért küzdünk oly kitartóan és állhatatosan érte, az előttünk járók hagyományát követve.

A két világháború nyomán elszenvedett kudarcaink után harmadízben az 1989-es rendszerváltozás kínált számunkra újból esélyt kisebbségi sorsunk megfordítására. Megjegyzem, ez esetben ismét csak vesztésre állunk: a remélt rendszerváltozás – s benne a kisebbségpolitikai rendszerváltozás – még igencsak várat magára… De ne vágjak a dolgok elébe…

1992 októberében nemes elődeinkhez méltó büszkeség tölthetett el bennünket, amikor az Unitárius Egyház székházának dísztermében a Romániai Magyar Demokrata Szövetség vezető testülete egy akarattal elfogadta a Kolozsvári nyilatkozatot. Úgy érezhettük akkor, hogy mi, erdélyi magyarok a kommunizmus idején megszakadt történelmi folytonosság helyreállításának vagyunk a részesei. És még inkább akkor, amikor aznap este, a Szent Mihály-templomban a magyarság választottjai eskütételükkel pecsételték meg a magyarság autonómiája mellett elkötelező határozatunkat.

Örömünk és elégtételünk – fájdalom – rövid ideig tartott. A belső önrendelkezést célul kitűző politikai stratégiánk kialakítása sok akadályoztatáson keresztül, lassan haladt előre, s még mielőtt kiépülhetett volna, máris kútba esett: a neptuni paktum áldozatává lett. A változó erőviszonyok közepette ugyan még bekerült az RMDSZ programdokumentumába, de mindemellett fokozatosan érvényét veszítette, s a máig hatályos neptuni pártpolitika diadalmaskodott felette.

Az ígéretes kezdetekhez hű és az autonómia iránt őszintén elkötelezett elvbarátok tábora, az RMDSZ-en belül egyre csak romló helyzet láttán, 2002-ben elérkezettnek látta az időt arra, hogy az erre irányuló belső próbálkozások kudarca után a szövetségen kívül alakítsa ki az autonómia képviseletének kereteit. Ebbéli szándékunkban segítségünkre sietett a Királyhágómelléki Református Egyházkerület, amely szervezeti és erkölcsi legitimitást kölcsönzött vállalkozásunknak. A KREK 2002. február 1-én, a szatmárnémeti Láncos templomban megtartott nyilvános rendkívüli közgyűlésének meghívójában ez áll: „Az önfeladás, a behódolás, a megalkuvás politikájával, másfelől a lassú elsorvadás, a beolvadás és a menekülés önveszejtő gyakorlatával szemben a hit és a hűség, az építés és a gyarapítás egyházi-polgári, missziói és nemzetpolitikai alternatíváját kívánjuk megvalósítani, a közösségi önrendelkezés útját kívánjuk kiépíteni.” Igét hirdetett Erdélyi Géza felvidéki püspök. Megnyitó beszédében Kovács Zoltán főgondnok kijelentette: „Rendkívüli helyzetben rendkívüli módon kell eljárni, rendkívüli megoldásokat kell keresni.” A közgyűlés határozatban indítványozta: „a Romániai Magyar Nemzeti Közösség Önkormányzatának általános, szabad, közvetlen és titkos szavazással történő megválasztását, közképviselettel való felruházását, valamint Székelyföld autonómiájának törvényerejű statútum általi szavatolását”.

A kolozsvári fórum 2002. március 14-én megválasztotta az EMNT kezdeményező testületét, melynek létszáma az április 26-i székelyudvarhelyi fórumon egészült ki 31 tagra. A kezdeményező testület és a soron következő további fórumok (Sepsiszentgyörgy, 2003. május 31. és Szilágysomlyó, 2003. szeptember 20.) készítették elő az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács megalakulását, amire 2003. december 13-án, a kolozsvári magyar színházban került sor.

Az alakuló ülés határozatban mondta ki igényét a három szintű magyar autonómiarendszer kialakítására, valamint az egyes autonómiaformák törvénybe foglalására és statútumainak törvényhozás általi elfogadására nézve.

A küldöttek népes közössége az idő sürgető voltának tudatában végezte munkáját. Románia Európai Unióhoz való csatlakozásának várható 2007-es időpontját, annak kedvező politikai feltételeit is figyelembe véve: tíz elvesztegetett esztendőt kellett bepótolniuk.

Szilágyi Zsolt kezdeményező testületi ügyvivő elnök ekképpen értékelte az EMNT húsz éve történt megalakulását: „Az EMNT megalakulása már önmagában is sikernek tekinthető. (…) Immár van gazdája az autonómiának, a törvénytervezetek kidolgozásának. A Tanács megkezdte működését. Megkezdődhet az autonómia kiépítése. Megindulhatunk az úton az elnyomásból a Szabadságba.”

Nem akarok ünneprontó lenni, de azt kell mondanom, hogy még hosszú út áll előttünk, míg megérkezünk az elnyomásból – a Szabadságba, Romániából – Utópiába.

Hogyha az eltelt húsz esztendőről tevékenységi beszámolót kellene tartanom, az még egy ugyanennyi időbe telne. De mindenesetre, amit elvégeztünk: „jó mulatság, férfimunka volt!” Különösképpen, hogyha komolyan vesszük, hogy a cél nem a győzelem, hanem „a küzdés maga”.

Nehéz idők járnak mind az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanácsra, mind az autonómiára. Minekutána jól végzett honosítási munkánk köszöneteképpen EMNT-irodahálózatunkat egyik napról a másikra bezáratták, mozgásterünk beszűkült. Ennek kapcsán egy közleményt adtunk ki, mely ekképpen végződik: „Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács az erdélyi magyar érdekérvényesítés útján haladva a továbbiakban is végzi feladatát a széles körű önrendelkezés kivívása érdekében. Változatlanul valljuk: a létező problémáinkra adható egyetlen megoldás az autonómia. Magyarnak lenni jó!”

Marad a kérdés: hogyan tovább?