2011. december 18. vasárnap
Send this article Print this article

Ne elégedjünk meg csupán „kisebbségi jogokkal”

"Marius Oprea, a Kommunizmus Bűneit Kutató Intézet igazgatója szokta mondani: „Romániában a kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták”. Már rögtön a ’90-es évek elején megtört az a rendszerváltoztató lendület, ami 1989 Szabadító Karácsonya környékén általános közhangulatként uralkodott köztünk." - Elek György interjúja Tőkés Lászlóval.



– Huszonkét év telt el az 1989-es változások óta. A változás csorbáit már akkor megsejthettük, amikor 1990. január 8-án szabadon engedték a szekusokat, de amikor visszautasították a Temesvári Kiáltvány 8. pontjának elfogadását, ténnyé vált, hogy igazi változásokra nem számíthatunk. A társadalom nem volt akkor eléggé érett a megújulásra, vagy annyira erős volt a szekuritáté által fenntartott párthatalom, ami más formában ugyan, de most is uralkodik?
Marius Oprea, a Kommunizmus Bűneit Kutató Intézet igazgatója szokta mondani: „Romániában a kommunizmus nem szűnt meg, csak privatizálták”. Már rögtön a ’90-es évek elején megtört az a rendszerváltoztató lendület, ami 1989 Szabadító Karácsonya környékén általános közhangulatként uralkodott köztünk. A volt Szekuritátét a mi bőrünkön élesztették újra, emlékezzünk csak a marosvásárhelyi Fekete Márciusra. Ugyanide sorolható a privatizációnak álcázott szabadrablás, a kapcsolati hálók újraépítése, a volt kommunisták visszaszivárgása a politikai-gazdasági hatalom legfelsőbb berkeibe. De azt hiszem, a legjobb példa az, ami a végletesen megkésett lusztrációs törvény kapcsán történt: minekutána Constantin Ticu Dumitrescu, a Volt Politikai Foglyok Romániai Szövetségének elnöke már 1994-ben elkészített egy tervezetet, és az elakadt, 2006-ban a Nemzeti Liberális Párt próbált átvinni egy hasonló kezdeményezést, amely a szenátuson átment ugyan, de a képviselőházban elakadt. (Emlékezzünk csak: ekkoriban a demokraták éppen kiléptek a kormányból, és a liberálisok az RMDSZ-szel kisebbségben kormányoztak, a szociáldemokratákká átfazonírozott utódkommunisták támogatásával, és ennek többek között a lusztrációs törvény beáldozása volt az ára.) És mi történt 2010-ben? Megszületett egy olyan, amilyen törvény, megszavazta mindkét ház, de Ion Iliescu elvtárs hathatós közbelépésének tulajdoníthatóan az Alkotmánybíróság alkotmányellenesnek találta azt.
Vagyis a diktatúra kiszolgálói továbbra is köszönik szépen, jól vannak; ki a hatalom csúcsán irányítja az életünket, ki a magas nyugdíját élvezi, miközben mindazok, akiknek az életét, vagy éppen az ifjúkorát visszavonhatatlanul tönkretette az egyik legsötétebb kommunista diktatúra, manapság is hátratételt szenvednek. Nem nézünk szembe a múltunkkal, s éppen ezért nem csodálkozhatunk, hogyha hazug a jelenünk – ennek pedig leginkább gyermekeink látják a kárát...
 – Ön folyton szorgalmazza, hogy kezdjük már el végre megvalósítani azokat a célokat, amelyeket 1989-ben kitűztünk, de bármelyik párt kerül kormányra (beleértve az RMDSZ-t is) senkinek nem érdeke, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Mi ennek az oka és mit tehetnénk, hogy ne így legyen?
– Sokrétű a kérdés, itt és most csupán néhány vonatkozását érinteném. Kezdjük talán azzal, hogy a visszarendeződés nem csupán a múlt rendszer kiszolgálóinak a visszaszivárgását, hanem ugyanakkor az átkos Ceauşescu-rezsim által erőltetett nacionálkommunista mentalitásnak a továbbélését, illetve revitalizációját is jelentette. A központosított homogén nemzetállam ideája lebeg ma is a bukaresti döntéshozók szeme előtt, amikor a nagypolitikai döntési kereteket kijelölik. És ebben minden román párt egyetért. Mondok egy példát: Bukarestben úgy beszélnek a regionalizálásról, hogy közben tagadják a történelmi régiók létét. Ugyanúgy tervezőasztalon vonnák meg a közigazgatási-adminisztratív „makrorégiók” határait, ahogyan az 1968-os megyésítéskor Ceauşescu tette, mit számít nekik, hogy az adott „régió” mennyire fejlődőképes, vagy mennyire bír belső kohézióval?
Az RMDSZ a „neptuni paktummal” játszotta el annak az esélyét, hogy az akkor még politikailag nagyon aktív erdélyi magyar közösségünk számára érdemi előrelépéseket tegyen. Emlékezzünk csak: 1995-ben félmillió aláírást gyűjtöttünk össze a Bolyai Tudományegyetem újraindítása érdekében! Azóta is ott porosodnak valahol a román fővárosban, 2011-ben pedig óriási vívmányként próbálják eladni nekünk a multikulturális egyetemet. A románok nagyon korán rájöttek, hogy van kivel bizniszelni, így hát lábon megvették a politikusainkat, ők pedig belesimultak a Dâmboviţa-parti politizálásba. Nem is nagyon engednek tűzközelbe másokat; ahogyan az egyik erdélyi politológus megfogalmazta: a kocsmaasztalnál tizenannyi éve ugyanazok ülnek. A kocsma közönsége és a pincérek néha cserélődnek, de főkorifeusaink mindig a régiek.
Ilyenképpen az az abszurd helyzet alakult ki, hogy olyan állampolitikát legitimálunk a kormányjelenlétünkkel, amely az Alkotmányában még a létünket sem ismeri el.
Az egész ország óriási demokráciadeficittel küszködik, ezen belül pedig erdélyi magyar közösségünk a hatalmi monopóliumához foggal-körömmel ragaszkodó párt miatt halmozottan hátrányos helyzetben található.
Bő két évtized után – levonhatjuk azt a következtetést, hogy a posztkommunista román politika csődbe vitte országunkat. És ezt a csődöt az egyszerű emberekkel fizettetik meg, lásd a huszonöt százalékos fizetésmegvonást, a nyugdíjak megadóztatását, a különböző juttatások ésszerűtlen és ad hoc megvonását. Az IMF lélegeztetőgépén vagyunk, tehát ők diktálnak, és diplomatikusan fogalmazva: ők nem éppen a szociális érzékenységükről híresek. Kölcsönt adtak és a pénzüket viszont szeretnék látni.
Románia teljesen kiszolgáltatottá vált az új évezred elejére. Hogyha jövőt akarunk még a szülőföldünkön, nagyon gyorsan valami mást kell kitalálnunk.
– Lassan, de még mindig nem teljesen napvilágot látnak azoknak a személyeknek az iratcsomói, akik együtt működtek a volt szekuritátéval, társaikat, barátaikat jelentették rendszeresen, de ezek a személyek semmilyen megtorlásban nem részesülnek, sőt, részt vehetnek a jelenlegi hatalomban is. Ilyen szempontból mégsem történt meg a rendszerváltás, vagy akár az is megtörténhet, hogy a jelentéseket egyesek ma is írják?
– Két részre bontanám a kérdést. Roppant károsnak tartom, hogy a volt besúgók a '90-es évek elején nem álltak ki a nyilvánosság elé, és nem vallották be múltjukat. Két évtized alatt – esetleg – felépítettek egy új egzisztenciát, a közösségük megbecsült tagjává váltak, joggal retteghetnek tehát, hogy egyszer csak kiderül áldatlan szolgálatuk. Egészen egyszerűen: zsarolhatókká váltak. Rengeteg ilyen esettel találkoztam, volt olyan kollégám, hogy a szívem szakadt meg érte, emberileg is csapásként éltem meg, amikor sötét múltjára fény derült. Egyháziaknál ez még súlyosabb csapás: hiszen nagyon nagy a bizalom a papban, a lelkészben, aki netalán visszaélt az emberek bizalmával. Rendkívül nehéz mindezt feldolgozni, és leginkább az egyház mint intézmény látja kárát.
Másodsorban úgy tevődik fel a kérdés, hogy minden valószínűség szerint „újszekusok” is léteznek. Túl a reaktivált régi besúgókon, a román titkosszolgálatok manapság sokkal több embert foglalkoztatnak, mint amennyit a legsötétebb kommunizmus idején. Ha megnézzük a tervezett költségvetést (illetve visszamenőlegesen az utóbbi években), akkor azt tapasztaljuk, hogy míg például a kultúrától és az oktatástól pénzeket vonnak el, a titkosszolgálatok költségvetése mindig nőttön nő: jövőre a Román Hírszerző Szolgálat költségvetése az idei 971,4 millió lejről 986,9 lejre nő, a Külföldi Hírszerző Szolgálaté pedig 187,5 millió lejről 193,9 millió lejre.
 – Nem mondhatjuk azt, hogy kisebbségi létünk nem jobbult, de azokért a jogokért, amelyek természetesek kellene legyenek, naponta meg kell küzdjünk. A kisebbségi jogokat szavatoló törvények csak akkor, és csak olyan mértékben fogalmazódnak meg, amennyire az a mindenkori kormánypártoknak érdeke, de ezek életbe léptetéséhez gyakran meg kell alkudjunk. Hosszú távon a joggyakorlás lehet a megalkuvás vagy akár a kompromisszum feltétele?
– A törvényi biztosíték önmagában mit sem ér „sajátos demokráciánkban”. Például rendelkezünk nyelvi jogokkal – ám ha ezt valahol valaki megsérti, akkor alig tudjuk számon kérni. Márpedig naponta megsértik az önkormányzatoknál, a különböző hivatalokban, a kórházakban stb. Igaz, sok esetben mi is hibásak vagyunk, mert vagy nem tudjuk, hogy nekünk jogunk van anyanyelvi tájékoztatáshoz, ügyvitelhez, vagy restek vagyunk kérni azt. Kissé belekényelmesedtünk az áldozat-szerepbe. Sokkal tudatosabban kellene viszonyulnunk ezekhez az ügyekhez. Azonban akárhogyan is volna, a hosszú távú megoldás végtére is egyértelműen csak a különböző szintű autonómiák rendszere lehet. Ne elégedjünk meg csupán „kisebbségi jogokkal”. Őshonos nemzeti közösség vagyunk, akik a szülőföldünkön szeretnénk boldogulni – és ez lehet minden politikai cselekvés kiindulópontja.
 – Ön az Európai Unió parlamenti képviselőjeként és alelnökeként sokat harcol a nemzeti jogok biztosításáért és a keresztyén-keresztény értékek, valamint a nemzetiségi és keresztyén hagyományok megőrzésének és ápolásának a biztosításáért. Miért kell küzdeni ezekért a keresztyén keresztyén-keresztény értékekre és hagyományokra épülő Európában? Miért nem természetes ez?
– Európa mára elszakadt gyökereitől. Nagyon rossz érzés volt első ízben megtapasztalnom ezt saját bőrömön, 2007-ben. Egy istentagadó kommunista diktatúrát követő „átmeneti demokráciából” a vágyott „szabad Európa” helyett egy kifordult, szekuláris Európába érkeztünk, ahol – példának okáért – többet foglalkoznak a melegek jogaival, mint a világszerte üldözött keresztény közösségek helyzetével. Márpedig Európának ma nagyon nagy szüksége lenne a keresztény értékvilágra, az embertársi szeretetre, az élet szentségének tiszteletbe tartására, és arra a hitre, mely az Unió spirituális dimenzióját rajzolhatná meg.
 – Az Európai Unió gazdasági válsága szellemi-lelki válságot is okoz. Az emberek kiszolgáltatottabbak, befolyásolhatóbbak. Ilyen körülmények között honnan meríthetnek erőt az egyszerű emberek magyarságuk, vallásuk, hagyományaik megőrzéséhez, hogy ne az legyen a mindennapi gondjuk, hogy hogy élik meg a holnapot, hanem maradjon erejük és idejük a lélek táplálására is?
– Hinnünk kell Istenben, hinnünk kell saját erőnkben és hinnünk kell abban, hogy erőink összeadódnak. A korábbi kérdéssel összekapcsolva: a ránk jellemző mély hit a mi hozzájárulásunk, „apportunk” az egyesülő Európához. Ami a magyarságunk vállalását illeti: számomra ez magától értetődik. Büszke vagyok magyarságomra, büszke vagyok nemzetemre, történelmünkre, megvalósításainkra. Ne kényszerként éljük meg a nemzetiségünket, hanem ajándékként és lehetőségként. Erről szól a népszámlálás kapcsán kiválasztott jelmondatunk: Magyarnak lenni jó!
 – Végül: van-e esély arra, hogy valóra váljanak a 89-es célkitűzések?
– Számomra nem az a kérdés, hogy megvalósulnak-e, hanem az, hogy mikor. Ezért kell dolgoznunk mindannyiunknak Európában, a Kárpát-medencében és itthon. Ez az egyetlen értelmes cél, ami miatt érdemes közszolgálatot vállalni. Szabad és tényleg demokratikus Romániát szeretnék, benne magukat otthon érző nemzeti közösségekkel, akik saját sorsuk fölött dönteni tudnak. Erős Magyarországot szeretnék, erős magyar nemzetet, egyesülő Európát, ahol mindenki értékként kezeli és megbecsüli azt a sokszínűséget, ami a világtörténelem tanúsága szerint Európát mindenkor vezető szerephez juttatta. Ebben rejlik a mi erőnk… 
Megjelent a Szatmári Friss Újság 2011. december 17-i lapszámában.


hírek

fényképek

Temesvári zarándoklat
10 éves az EMNT
Székelyek Nagy Menetelése
A Magyar Rektori Konferencia plenáris ülése Nagyváradon

videók

A gyantai vérengzés áldozataira emlékeztek
Tőkés László portré az EuroparlTV-n
Tőkés László I.
Panoráma-interjú, 1989. I. rész

ajánlott oldalak

Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács
Székely Nemzeti Tanács
EPP képviselőcsoport az Európai Parlamentben
FIDESZ
Fidesz Európa Parlamenti képviselőcsoportja
Orbán Viktor miniszterelnök honlapja
www.tokeslaszlo.eu | © Minden jog fenntartva, 2010