„Ne engedjünk ‘48-ból, de ‘56-ból és ‘89-ből sem”

„Ne engedjünk ‘48-ból, de ‘56-ból és ‘89-ből sem” – ekképpen summázta Tőkés László EP-képviselő 2009. október 22-én, Kolozsváron a Sapientia-Erdélyi Magyar Tudományegyetem Európai Tanulmányok Kara és a Jakabffy Elemér Alapítvány által szervezett pódiumbeszélgetésen elhangzottakat. A moderátorok – Bakk Miklós politológus és Gazda Árpád újságíró – a húszéves temesvári népfelkelésből- forradalomból kiindulva kérdezték a volt temesvári ellenállót, későbbi püspököt és jelenlegi európai parlamenti képviselőt közéleti és politikai pályafutásáról, az erdélyi magyarság önálló külpolitikájának lehetőségeiről.

A bő egyórás találkozón Tőkés László a résztvevő  diákság kedvéért felelevenítette a román kommunista diktatúra embertelen elnyomásának eszközkészletének azon elemeit, amelyek példának okáért a kihallgatásokat kísérték, a „csengőfrásztól” kezdve egészen a Szilágy megyei Menyőben töltött (1989. december 15-e utáni) napok alatt átélt vallatásokig. A ‘89 után megalakult Nemzeti Megmentési Frontra vonatkozó kérdés kapcsán Tőkés megjegyezte: az ún. rendszerváltás utáni napokban még ő is naivan viszonyult a felálló új hatalomhoz, hiszen mindannyian őszintén hittek abban, hogy Romániában valós változások álltak be, de nagyon hamar rá kellett döbbenniük – és emiatt hagyták ott nagyon rövid idő elteltével az NMF-et Doina Corneáékkal egyetemben –, hogy gyakorlatilag ugyanazok második vonala kaparintotta meg a hatalmat, vagyis joggal használhatjuk az azóta eltelt húsz évre a posztkommunista minősítést.

Tőkés kiemelte: a Szekuritáté róla készített dossziéinak az áttanulmányozása és az egyházi átvilágítás folyamatában jött rá, hogy a kommunista tábor sokkal rothadtabb volt, mint amilyennek gondolta, és mind a mai napig sokkal inkább jelen van társadalmunk életében, mint ahogyan azt ‘89-ben bárki elképzelte volna. Ez világította meg számára, hogy püspöki mandátuma idején is miért ütközött minduntalan akadályokba. Többek között a múlttal való nyílt szembenézés elmaradásának tulajdonította, hogy a mai erdélyi magyar társadalom is „olyan, mint a balkáni háborúk idején elaknásított terület”.

Európai parlamenti tevékenysége, illetve az adódó lehetőségek kapcsán illusztrációként említette: az Európai Parlamentben a magyar képviselők közepes méretű erőt képviselnek, és az erdélyi magyarok sem számítanak a legkisebbeknek. Az Unió 11 tagországának van kevesebb vagy ugyanannyi képviselője, mint az erdélyi magyaroknak, tehát nem esélytelen a küzdelmünk, csak épp élni kell azzal a lehetőséggel is, hogy a magyar ügyet egységes egészként jelenítsük meg az Unióban.

Este Tőkés László a kolozsvári ‘56-os megemlékezés-sorozat nyitányaként beharangozott koncerten vett részt, amelyet a Kolozsvári Magyar Operában tartottak, és amelynek díszvendégei Tőkés László és Markó Béla, az RMDSZ elnöke voltak.

Markó  Béla, az RMDSZ szövetségi elnöke beszédében először az 1956-os magyarországi forradalomhoz kapcsolódó saját, gyerekkori emlékeit elevenítette fel, majd a diktatúra által több évtizedig elfojtott igazságról értekezett.

„Ma, október 22-én Kolozsváron ki kell mondanunk: nem csak az igazság tör át a határon, hanem a forradalom és a szabadságharc is. Nem csak Magyarország forradalmára gondolunk nagy tisztelettel, hanem a saját forradalmunkra is. Hiszen 1956-ban Erdély és Románia magyarsága megpróbálta megvívni a maga szabadságharcát bízván abban, hogy egy nemzet vagyunk. A megtorlás szörnyű volt. Az egész magyar közösség szenvedésével járt, egyetemünket is elvesztettük. Volt, amit azóta vissza tudtunk szerezni, de volt, amit nem. Ma, amikor emlékezünk, tisztelettel adózunk holtaknak és élőknek, akik megszenvedtek a szabadságért és az igazság napfényre kerüléséért”, összegzett Markó.

Tőkés László beszédében (amelyet alább teljes terjedelmében közlünk) hangsúlyozta: 1989-ben „azt hittük, hogy ami ‘56-ban megroppant, a kommunizmus, az ‘89-ben végképp összeomlik. Minden jel szerint nem így történt: ‘89-ben nem ‘56 folytatódott, hanem az ‘56-ot követő időszak folytonossága állapítható meg. Ezt nevezhetnénk posztkommunizmusnak.” A püspök kitért arra, hogy Romániában is nagy hullámokat vetett a magyarországi forradalom és szabadságharc, „de lehet-e ünnepelni, elmondhatjuk-e, hogy beérett ‘56 termése, ha Teodor Mărgineanu felkelésre való szervezkedéséről még nem is tudunk jóformán; és arról sem, hogy Kolozsvár és Temesvár lelkesedő egyetemista ifjúságát letörték; hogy 14 ezer évnyi börtönbüntetést osztottak ki az ötvenes évek végén az itthoni szervezkedőknek vagy elítélteknek; hogy huszonnégy magyar és román testvérünket végezték ki. Lehet-e ünnepelni ‘56-ot a teljesség igényével és érzésével akkor, amikor még mindig temetetlen halottaink nyugosznak ismeretlen helyen?” – tette fel a kérdést. Emlékeztetett: „Szoboszlai Aladár perújrafelvétele húsz év után alig zökken előre, Sass Kálmán mártíriuma is az égre kiált. Íme, a hazugság tartósult állapota. Miért befejezetlen az ‘56-os forradalom? Mert hazugság van mindenütt, és addig nem is fejeződhet be ‘56 és nem hozhatja meg termését, ameddig ez a hazugság dívik. A hallgatás fala helyén a hazugság falába ütközünk, márpedig hazugságra nem lehet jövőt építeni.” – jelentette ki európai képviselőnk.

Október 23-án Tőkés László Nagyváradon, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület Székházának udvarán koszorúzta meg az ‘56-osok emléktábláját. A bensőséges ünnepségen, amelyet a KRE mellett a Partiumi Keresztény Egyetem, a Partiumi Magyar Művelődési Céh, valamint a nagyváradi Központi EP-Iroda szervezett, Hermánn M. János előadótanácsos köszöntötte az egybegyűlteket, majd Meleg Vilmos versajándéka után a PKE elnöki tisztségét is betöltő Tőkés idézte Babits Mihály Petőfi koszorúi című verséből: „Avagy virág vagy te hazám ifjúsága” Az ötven év utáni első akkreditált romániai magyar (magán)egyetemnek is helyet adó székház udvarán Tőkés László a temesvári és kolozsvári ‘56-os diákság gyűléseiről és szerveződéseiről vázolt egy kisebb történelmi tablót az akkori események dicstelen befejezésével egyetemben.

A Bolyai Egyetem beolvasztásának ötvenedik évfordulója különös aktualitást ad a megemlékezésnek, mondta Tőkés László, „hiszen az 56-os megmozdulásokat ürügyként használták fel a két egyetem összeolvasztásakor. Méltó, hogy PKE-en erről megemlékezzünk, hogy példát vegyünk a hajdani egyetemistáktól, és méltóképpen megemlékezzünk a magyar egyetem-ügy vértanúiról.” Előrebocsátotta: a KRE tizenöt éve november első vasárnapján valamely ügy áldozataira emlékezik, idén az egyetem-ügy vértanúinak szentelik november 8-át.

Csűry István megbízott püspök beszédében kifejtette: hite szerint ‘56 üzenetének lényege, hogy meg kell erősödni önbecsülésünkben, fejet kell hajtanunk, de ugyanakkor előre is kell tekintenünk. A Zsoltárok Könyvének 12,6. sorait idézte: „Most már fölkelek – mondja az Úr – a nyomorultak elnyomása, a szegények sóhajtása miatt, és szabadulást adok az arra vágyódónak.” Csűry István nyomatékosította: a magyar nemzetnek fel kell fedeznie azt ‘56-ban, illetve az előtte és utána történtekben, hogy „az Úristen karnyújtásnyira van, és felkel a magyar emberek miatt.”Az ünnepi beszédeket követően Meleg Vilmos színművész szavalta el Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című versét, majd az ünneplők megkoszorúzták az emléktáblát.

Kolozsvár–Nagyvárad, 2009. október 23.

Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája

Tőkés László beszéde a Kolozsvári Magyar Operában

Hölgyeim és Uraim!

Kedves Testvéreim!

2006-ban, az ‘56-os forradalom félévszázados évfordulója alkalmával karhatalmi terror fojtotta vérbe Budapesten a megemlékezést: kardlapoztak, szemeket lőttek ki – a hatalom pedig elvonult díszvendégeivel, és szinte karanténba zárkózva ünnepelt magának és önmagáért. 1989 után, amikor kiderült, hogy nem ellenforradalom, hanem forradalom volt ‘56-ban, azt hihettük és sokan azt hitték, hogy 1956 betetőzését jelenti ‘89, hogy a történelmi folytonosság helyreáll, és ‘89 ‘56 örökségét viszi tovább. Akkor azt hittük, hogy ami ‘56-ban megroppant – a kommunizmus –, az ‘89-ben végképp összeomlik.

Minden jel szerint nem így történt: ‘89-ben nem ‘56 folytatódott, hanem az ‘56-ot követő időszak folytonossága állapítható meg. Ezt nevezhetnénk posztkommunizmusnak. A kommunizmus és nem a forradalom folytonosságának az esete forog fenn, részben vagy egészében. Hörcsik Richárd magyarországi képviselő a napokban A Magyar Nemzetben megjelent írásában úgy véli: 1956 forradalma befejezetlen. Göncz Árpádot is idézi, a következők szerint: mintha az ‘56-os forradalom félbemaradt volna, és mi arra várnánk, hogy valamikor közös akarattal befejezzük. Igen, mert annak idején ugyan ledöntötték a hazugság és a zsarnokság bálványát, Sztálin szobrát, de a helyén maradt a talapzaton a két csizmája, és ahogy pestiesen mondani szokás, ez a két csizma taposta el november 4-én az ‘56-os forradalmat.

Milyen furcsa, és így valóban bajosan lehet ünnepelni, hogy miközben régen a 301-es parcellához csak néhány bátor ember vagy gyászoló  asszony mert kimenni, most mindenki útja oda vezet; most nem lovasrendőrök járőröznek, hanem fekete limuzinok suhannak a 301-es parcella irányába, és netalán azok szorongatják a legnagyobb koszorúkat, akik annak idején a lovasrendőröket odavezényelték, hogy az özvegyek virágait és a sírokat széttapossák. Bajosan lehet így ünnepelni. Azok hazudnak tovább, akik ‘56 előtt reggel, délben és este hazudtak. Rákosi kifinomult folytatója a Kádár János-korszak a hazugságban, de nem kellett sokáig várni ‘89 után, az őszödi hazugságbeszédben legfeljebb a sorrend változott: hazudtunk reggel, éjjel és este. Ugyanez folytatódik: akik a válságot okozták, azok kezelik a válságot, és tovább tart a hazugság korszakának szelídített időszaka.

Azzal kezdtem, hogy ‘56-nak az ötvenedik évfordulóját idéztem. Hadd térjek rá 1989-nek a huszadik évfordulójára. Hasonló érzések töltenek el, ha arra gondolunk, hogy ‘89 áldozatainak igazságtétele továbbra is késlekedik, hogy egy-egy per, mint Chiţac–Stănculescu-pár pere tragikomédiába torkollik, hogy Guşă tábornoknak, aki a tömegbe lövetett, szobrot akarnak állítani Marosvásárhelyen; hogy Marosvásárhely fekete márciusának igazságát legfeljebb csak mi mondhatjuk magunknak, de várat magára a múltunkkal való szembenézés – és hol van még a rehabilitáció, amiért Marius Opreáék küzdenek vagy amelyet megkíván a Tismăneanu-jelentés logikája is, hol késlekedik az igazság és a jóvátétel? De elég, hogyha magyarságunk, nemzeti közösségünk és egyházaink felemás helyzetére gondolunk, és ugyanez az érzés fog el bennünket.

Apropó:  ünneplés ‘56 és ‘89 párhuzamában. Romániában is nagy hullámokat vetett a magyarországi forradalom és szabadságharc, de lehet-e ünnepelni, elmondhatjuk, hogy beérett ‘56 termése, ha Teodor Mărgineanu felkelésre való szervezkedéséről még nem is tudunk jóformán; és arról sem, hogy Kolozsvár és Temesvár lelkesedő egyetemista ifjúságát letörték; hogy 14 ezer évnyi börtönbüntetést osztottak ki az ötvenes évek végén az itthoni szervezkedőknek vagy elítélteknek; hogy huszonnégy magyar és román testvérünket végezték ki. Lehet-e ünnepelni ‘56-ot a teljesség igényével és érzésével akkor, amikor még mindig temetetlen halottaink nyugosznak ismeretlen helyen? Szoboszlai Aladár perújrafelvétele húsz év után alig zökken előre, Sass Kálmán mártíriuma is az égre kiált. Íme, a hazugság tartósult állapota. Miért befejezetlen az ‘56-os forradalom? Mert hazugság van mindenütt, és addig nem is fejeződhet be ‘56 és nem hozhatja meg termését, ameddig ez a hazugság dívik. A hallgatás fala helyén a hazugság falába ütközünk, márpedig hazugságra nem lehet jövőt építeni. Amint Jeremiás próféta mondja: „Hazugsággal gyógyítgatják az én népem leányának romlását, mondván: békesség, békesség, és nincsen békesség” – legfeljebb a hazugságon alapuló hamis békesség. Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke, vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja – ismerjük ezt a Szolzsenyicin-idézetet. Elfelejtettük volna ezt? Ennél a rendszernél csupán a nacionálkommunizmus még sötétebb és még hazugabb, melynek mi is szenvedő alanyai voltunk.

Hölgyeim és Uraim!

Ezért sürgetem erről a helyről is a rendszerváltozás folytatódását, ‘56 betetőzését, az ‘56-os folyamat, ‘89 után is megbicsaklott folyamatának a helyreállítását, kiegyenesítését, folytatását – hogy ne legyünk továbbra is a „hőkölő harcok népe” és mostani lapulásunk ne valljon reánk, amikor erőt mutattak és erőt láttunk, amikor vertnek születtünk, nem verőnek – idéztem szabadon Ady Endrét. Ne engedjünk a ‘48-ból, de hasonlóképpen az ‘56-ból és a ‘89-ből se. Van egy közmondás, hogy amit főztél, egyed meg. Azt mondja Hóseás próféta: „eszitek a hazugság gyümölcsét”. Igen, az kerül az asztalunkra, az jut nekünk és utódainknak, amit nekünk is kifőztek és amit mi is főztünk. Még véletlenül sem szabad cinkossá lenünk a hazugság világrendszerében – a hazugság gyümölcse helyett inkább az életnek kenyerét kell fogyasztanunk. Ady Endre 1908-ban a hazugok országaként aposztrofálta prózájában Magyarországot, az akkori pártviszonyokat. Ó, ha látta volna, hogy még csak ezután következik a java, mondom keserű iróniával. Kívánom, hogy a hazugok országából egy virágzó Magyarország legyen, és nemzetünk – határon innen és túl – felemelkedjen. Isten hallgassa meg ezt a kívánságunkat, és folytassuk azt, ami bő fél évszázaddal ezelőtt elkezdődött.

Kolozsvár, 2009. október 22.