„Megtettem mindent, amit megtehettem…”

Dsida-est Temesváron

Dsida Jenő Sírfeliratával kezdődött a temesvári belvárosi templomban a reformáció emléknapján, 2009. október 31-én a Dsida-est. Fazakas Csaba esperes jelenlegi házigazdaként külön köszöntötte a régi temesvári Tháliásokat, akik nem csak azért gyűltek össze, hogy együtt lehessenek, hanem hogy „együtt tehessenek valamit”, idézte a lelkipásztor. Hajdú József római katolikus plébános, aki bő két évtizeddel ezelőtt is eleget tett az akkori temesvári lelkipásztor, Tőkés László felkérésének, és az igazi ökuménia szellemében akkor is, most is vállalta a szolgálatot, hangsúlyozta: a reformáció emlékünnepén külön öröm itt lenni. Ezelőtt húsz évvel nemcsak testileg, lelkileg is börtönben voltunk – mutatott rá igemagyarázatában Hajdú. És ott is maradunk, hacsak nem sikerül számot vetnünk mindazzal, amit az eltelt húsz évben tettünk azért, hogy kiszabaduljunk. A zsarnokság megszűnt, és ez innen, ebből a gyülekezeti teremből indult el – és ezért hálásak akarunk lenni. Mert a történet megismétlődhet, hívta fel a figyelmet az atya; bár utódai vagyunk a szenteknek, egyházi embereknek – de számot kell vetnünk azzal, hogy utódai vagyunk-e hőseinknek. Ez a kis egyházközség megmutatta: Jézus az úr. Ezelőtt huszonegy évvel Sámson példázatáról beszélt – a levágott haj visszanő, Sámson visszanyeri erejét: tehát soha nem lehet és nem kell feladni.

A rövid igei szolgálat után került sor a „dsidások” előadására. Bujdosó Andrea, Császár Sándor, Császárné Bogács Nóra, Gazda Árpád, Godráné Márton Hajnal, Pázmán Attila, Pázmánné Császár Enikő, Szász Emese, Szilágyi Zsolt, Sata Árpádné Horváth Enikő, Telegdy Álmos és Veress Kupán Enikő szerte a világból összegyűltek, hogy rövid összpróba után gyertyafény mellett elevenítsék meg „a hallgatás falának ledöntésének” kezdeti lépéseit. Amint arra később Tőkés László püspök, EP-képviselő rámutatott: félrevezető az a megfogalmazás, hogy „a negyedik Dsida-estre” került volna sor. Hiszen nem egy színházi előadásról, nem egy performanszról van szó – felemelő érzés volt megtapasztalni, hogy „az ifjak” szolgálatot vállaltak, és szolgálatként élik meg ma is az egyik legnagyobb katolikus magyar költőnk verseinek tolmácsolását. Tőkés László a hiteles emlékezés kedvéért felelevenítette: az eredeti elképzelésük az volt, hogy a reformáció ünnepén más-más felekezetet hívnak meg, mivel ma már nem feleselnek egymásnak templomaink harangjai, a múltat békévé oldja az emlékezés – így került sor elsőként a római katolikus testvéregyházra 1988-ban. Szinte természetszerűen választották ki Dsida Jenőt – a vallani és vállalni jegyében –, hiszen versei igazi vallomástételt jelentettek abban az időben. Prófétikus volt a műsor, mintegy megelőlegezte az egy évvel később történteket, elég csak az előadás zárósoraira gondolnunk: „Krisztusnak és Pilátusnak, / farizeusoknak és vámosoknak, / zsidóknak és rómaiaknak / egyformán szolgálni / nem lehet.” Ezek a sorok azóta is vezérgondolatként élnek a nemrégiben leköszönt református püspökben.

Európai képviselőnk kegyelettel adózott Illyés Kinga művésznő emlékének is, aki a húsz évvel ezelőtti reformáció ünnepén lépett fel Péterffy Lajos színművésszel közösen. Akkor volt az a híres áramszünet, emlékezett az egykori temesvári ellenálló, és idézte az 1989-es eseménynaptárát: „Október 31.: Reformáció emléknapja. Templomépületünk szoros gyűrűben, fokozott megfigyelés alatt. Hatósági emberek és kétes alakok csellengnek körülöttünk. Templomi emlékünnepély – mely egyébként Papp püspök általános tilalma alá esik. Hogy ne tegyem ki őket újabb zaklatásoknak, nem a gyülekezet ifjúságát szerepeltetem. Vendégelőadók vállalják az ünnepi műsor bemutatását: Illyés Kinga marosvásárhelyi és Péterffy Lajos kolozsvári színészek. – Áramszünet zavarja meg az ünnepélyt. Tartunk tőle, de végül is provokáció és rendzavarás nélkül oszlik szét a sötétben az ünnepi sokaság.” A hirtelen jött „áramszünet” alatt nem a sötétséget szidták, elevenítette fel Tőkés László, hanem gyertyák fényénél hallgatták tovább a verseket.

Az egykori temesvári lelkipásztor megemlékezett Hans Mokka temesvári költőről is, aki az első előadást még a belvárosi templom karzatáról hallgatta, és akinek az In memoriam Dsida Jenő című verse az est szerves részét képezi; valamint fejet hajtott Cseresnyés Gyula rendező emléke előtt, aki a legelső est kezdetekor segítette az ifjakat.

Az est méltó zárásaként Tőkés László felolvasta az 1989-ben, a reformáció nagyhetében született „Vár és börtön” címet viselő feljegyzését, amelynek üzenet a mai, megváltozott körülmények között is aktuális (a szöveget mellékeljük).

Temesvár, 2009. október 31.

Tőkés László
EP-képviselő
Sajtóirodája

Vár és börtön
(részlet egy nagyobb terjedelmű vázlatból)

A Temesvári Református Egyház ostromlott vár. Az állami és egyházi hatalom egyesített erői vonultak fel ellene. Hét hónapja tart az ostromállapot. A tavaszi és nyári hadviselés könnyű tusai, sikeres rajtaütései, győztes viadalai elviharzottak. Október ólmos köde telepedett Temesvárra.

Jelentős erősítést kaptak az ostromlók. Bevetették a szekuritátét és a milíciát. Összpontosított, végső támadásra készülnek. Elakadt az utánpótlásunk, megszakadt minden kapcsolatunk a külvilággal.

A presbitériumon és a híveken lassan-lassan erőt vesz a kilátástalanság és a csüggedés. „Nincs értelme harcolni a túlerővel szemben.” Ha nem is mondják még ki nyíltan: erősen hajlanak a beletörődésre, feladásra, megalkuvásra. Az árulás is kísért. A felmentő seregekhez fűzött remények egyre halványulnak.

„Erős várunk” börtönné változott. Helytállásunk foglyaivá lettünk. Helyzetünk átminősült.

Szabadok voltunk, amíg hittel harcoltunk. Foglyokká válunk, mihelyst reményvesztetté csüggedünk.

Nem a túlerő fog legyőzni, hanem a túlerő tudatának mágiája késztet önfeladásra, még mielőtt döntő csatára kerülne sor. Nem az ostromgyűrű ejtett rabul, hanem mi zárjuk magunkra börtönként a várat.

Helyzetünk foglyai lettünk. „Ez a helyzet” – mondogatják egyre többen. „Ez van, ezt kell szeretni” – teszik hozzá, akik közönségesebben gondolkoznak. Egyszóval: megadják magukat a Helyzetnek. – Pedig a győzelem egyetlen esélye a helyzet megváltoztatásának a lehetőségében rejlik. Ezt a lehetőséget nem szabad feladnunk – és akkor nem kell feladnunk a várat. Legfeljebb elfoglalják.

Temesvár, 1989. Reformáció Nagyhetében

Tőkés László