2023. december 12. kedd
Send this article Print this article

Követni hitét, cselekvésre váltani örökségét

– EMLÉKEZÉS NÉMETH GÉZÁRA SZÜLETÉSÉNEK 90. ÉVFORDULÓJÁN –



Egész napos rendezvénnyel tisztelegtek a magyar fővárosban Németh Géza református lelkipásztor élete és munkássága előtt 2023. december 10-én, két helyszínen is, a legendás teológus és közösségi vezető születésének 90. évfordulója alkalmából.
Délelőtt a budapesti Erdélyi Gyülekezet által működtetett szociális intézményegyüttes területén, a X. kerületi Reménység Szigete Karitatív és Kulturális Központban tartottak vasárnapi istentiszteletet, amelyen Tőkés László, az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács elnöke, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület korábbi püspöke prédikált (1Kor 3,5-9 alapján), akinek egyházvezetői jóvoltából a Németh Géza menekültsegítő missziói kezdeményezéséből létrejött és 1990-ben bejegyzett Erdélyi Gyülekezet 1995-ben befogadást nyert a KREK-be. A liturgiában szolgálatvégzőkként közreműködtek Nemes Csaba és Fazekas István lelkipásztorok.
Az istentisztelet keretében az egybegyűltek megemlékeztek az idén tavasszal elhunyt Németh Áronról (Németh Géza kisebbik fiáról) is, aki hosszú éveken át volt az Erdélyi Gyülekezet presbitere. Fazekas István vezető lelkész szerint „szelíd ember volt, oly szelíd, hogy a közelében a leghevesebb természetű emberek is megszelídültek”. Erdődi István főgondnok így emlékezett meg róla: „Gyülekezetünk szelíd lelkű, mindenre odafigyelő, a legkisebb részleteket is észben tartó, állandóan Krisztus egyházát építő presbitere volt. Tette a dolgait Isten kimondhatatlan ajándékaként, hogy életének minden mozdulatával a jóra indítsa a közelében lévőket.”
A megboldogult emlékére kopjafát állítottak a Reménység Szigetén az Erdélyi Gyülekezet tagjainak adakozásából. Polányi Levente fafaragó mester alkotásánál, az ég felé ágaskodó, csipkés faragású emlékjelnél Gregor Bernadett színművész elszavalta Németh Géza Méliusz Debrecenben című versét. Az emlékezők trombitaszó kíséretében helyezték el apa és fia, a két Németh kopjafáinál az emlékezés koszorúit, majd a Himnusz közös éneklésével imádkoztak nemzetünkért.



Délután tartották meg a Károli Gáspár Református Egyetem dísztermében, a Ráday Házban a Németh Géza 90 című emlékkonferenciát és könyvbemutatót. Ennek keretében egyházi vezetők, lelkipásztorok, (egyház)történészek és kutatók, egyetemi oktatók, leszármazottak (dr. Németh Géza, Németh Zsolt) és tanítványok, pálya- és harcostársak idézték fel az 1957–58-ban internált, a kommunista egyházi vezetéssel való szembenállása miatt 1971-ben lelkészi állásától megfosztott Németh Géza alakját, aki sok egyéb mellett az általa 1986-ban elindított, először féllegális, majd 1988-tól engedélyezett erdélyi misszió irányítója, a rendszerváltozást követően pedig a Református Megújulási Mozgalom szervezője és vezetője volt. Sokrétű és értékes hagyatékának csupán egyik gyöngyszeme az Erdélyi Gyülekezet/Reménység Szigete, hiszen – mint elhangzott – írásai, főleg versei eredeti és fontos lenyomatai korának. Szakács Tibor színművész elő is adott jónéhányat a lelkipásztor-költő műveiből.
A konferencia során egy ökumenikus pódiumbeszélgetést is megejtettek, illetve bemutatták és méltatták Gonda László, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem rektorhelyettese Németh Géza szolgálata – misszió kereten kívül című monográfiáját.

Tőkés Lászlónak a délelőtti istentiszteleten elhangzott igehirdetése alább olvasható:

IGEHIRDETÉS Németh Géza születésének 90. évfordulóján a budapesti Erdélyi Gyülekezetben, 2023. december 10-én

Igeolvasás: Mt 9,35–38                        Alapige: 1Kor 3,5–9

„Hát kicsoda Pál és kicsoda Apollós? Csak szolgák, kik által hívőkké lettetek, éspedig a mint kinek-kinek az Úr adta.
Én plántáltam, Apollós öntözött, de az Isten adja vala a növekedést. Azért sem a ki plántál, nem valami, sem a ki öntöz, hanem a növekedést adó Isten. A plántáló pedig és az öntöző egyek, de mindenik a maga jutalmát veszi a maga munkája szerint. Mert Isten munkatársai vagyunk: Isten szántóföldje, Isten épülete vagytok.”

Prófétai imádság
 

„Várom az Urat. Várja én lelkem az Urat, mint az őrök a reggelt.” (Zsolt 130,5–6)

Drága jó Istenünk, mennyei Édes Atyánk, hálaadással járulunk színed elé, hogy ma, a Te lelked közösségében bennünket összegyűjtöttél, hogy emberi és isteni közösségünkben hallgathatjuk a Te szent igédet, és növelhetjük a bennünk élő, irántad és egymás iránti szeretetünket. Köszönjük Néked ezt az alkalmat. A hálaadáson túl az emlékezet órája ez, emlékezés azokra az erdélyiekre, akik egykor a zöld határon menekülve érkeztek ide és találtak hajlékra itt élő testvéreink, az anyaország oltalmában és védelmében. Emlékezünk Németh Gézára, aki fáklyaként járt ennek az ügynek az élén, és amikor az advent idején meggyúló gyertyákra tekintünk, az ő emlékének fénye is beragyogja ezt a délelőttöt. Áldott legyen az emléke, és eleven a példája!

Erdélyért imádkozunk, most a Kárpát-medence egész magyar népéért emeljük fel szavunkat, mindazokért, akiknek ezen a földön adtad élniük. Ó, add, hogy a Te dicsőségedre és ne egymás rovására, hanem egymás épülésére keressük a jövőt. Advent második vasárnapján valóban úgy várjuk az Urat, várunk Téged, mint az őrök a reggelt. Növekszik a fény, és szent igéd ezt a világosságot árasztja szét közöttünk. Kérünk áldd meg istentiszteletünket, együttlétünket. Add, hogy ne csak hallgatói, hanem megtartói legyünk a Te igédnek! Ámen.

 Prédikáció

            Kedves Testvéreim! Ünneplő és emlékező Gyülekezet!

Arra nézve, hogy milyen az Istennek tetsző megemlékezés, a Zsidóknak intézett levélben ezt olvassuk: „Emlékezzetek meg a ti elöljáróitokról, akik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életük végére, kövessétek hitüket.” (Zsid 13,7). Németh Géza születésének 90. évfordulóján, a mai napon, mi is ezt tesszük, amire az ige indít. Ezen az istentiszteleten magam is arra törekszem, hogy az ige üzenetével együtt az ő életének evangéliumi bizonyságtételét is hirdessem.

Közel három évtizede már, hogy a minden élők útján eltávozott közülünk Németh Géza. Temetésén néhai Szabó Imre egyebek között arról, az élet értelmét kereső 16 éves gimnazistáról beszélt, akinek Székesfehérváron, egy evangelizáció alkalmával „a dicsőséges evangélium fénye betört a szívébe”, úgyannyira, hogy megváltó Krisztusa „teljesen elbűvölte, elkápráztatta és rabul ejtette”. Igei értelemben ettől fogva lett Németh Géza Jézus Krisztusnak „foglya”, hirdetvén Isten beszédét, alkalmas és alkalmatlan időkben. Igen és nem című versében magáról, sorsáról ekképpen vall: „Lettél társtalan, / csordák melegéből, / védett karámok / óvó ketrecéből kivetett / eszelőse, / önkéntes csősze az igen-nek és a nem-nek.” A bibliai „igen, igen és nem, nem” keskeny útjára lépve, és élete pályáját ezen az úton bejárva lett Istennek szolgája, – amint az igében olvastuk – „az aratás Urának munkása”, négy évtizeden át végezvén hűséges szolgálatát Istennek szántóföldjén és az Úrnak aratásában. „Önkéntes csőszeként az igennek és a nemnek.”

A felolvasott igében Pál apostol magáról vall és krisztusi misszionáriustársának, Apollósnak a szerepét határozza meg. Ki vagyok én? – kérdezi. Hát kicsoda Pál, és kicsoda Apollós? – teszi fel a költői kérdést. Nevük behelyettesíthető más, jeles egyházi emberek, vezető személyiségek nevével. Kicsoda Ravasz László? Kicsoda Makkai Sándor? Kicsoda Németh Géza? Csak szolgák – olvassuk. „Csak szolgák, kik által hívőkké letettek, éspedig amint kinek-kinek adta az Úr”.

Tudnivaló, hogy a korinthusi gyülekezetben, a létrejövő őskeresztény egyházban különféle irányzatok, sőt szakadások és viszálykodások alakultak ki. Némelyek Pál apostol, mások Apollós követőinek vallották magukat. Nem volt ez másképp a mindenkori egyházban sem. Az idők folyamán éles viták, súlyos tanbeli ellentétek osztották meg az egyházat egyes eretnekséggel megvádolt tanítók viszonylatában. Még a reformáció különböző irányzatai is sok ellenségeskedést gerjesztettek. Anélkül, hogy belemennénk ezen nézetkülönbségek és tanítások részletezésébe, Pál apostol elvi álláspontját és hitbeli meggyőződését kell megszívlelnünk. Nem a mi személyünk a döntő, hanem a szolgálatunk. Kicsoda Pál? – kérdezi az apostol nagy önmegtagadással. Az ellentábor névadójával, Apollóssal sem akar vetekedni. „Én plántáltam, Apollós öntözött.” A plántáló és az öntöző egyek a közös szolgálatban. Eszközök az Úr kezében. Nem övék az érdem, hanem „a növekedést adó Istené”. „Azért sem aki plántál, nem valami, sem aki öntöz” – mondja az apostol, kivételes emberi nagyságra valló, szolgai alázattal. Olyan Isten iránti engedelmességgel, mely csak a legkiválóbb prófétáknak, apostoloknak, tanítóknak, reformátoroknak, prédikátoroknak, istenszolgáknak a sajátja.

Egyedül Istené a dicsőség! „Soli Deo gloria” – visszhangzik lelkünkben az őskeresztyén és a reformátori bizonyságtétel. Minden bizonnyal Luther Márton és Kálvin János tiltakozott volna a leginkább az ellen, hogy megújított egyházukat „lutheránus”, vagy „kálvinista” egyházaknak nevezzük. Krisztusi, vagyis keresztyén egyház az, amelyben Pál apostol plántált és Apollós öntözött, és amelyben az Úr adja vala a növekedést! Lám, milyen mély értelmet hordoz az az egyetlen betűbeli különbség, melyet oly sokszor kigúnyoltak: a „t” helyett a „ty”. Vagyis Krisztus egyházáról, krisztusi egyházról beszélünk. Ilyen értelemben vagyunk mi is református keresztyén egyház.

Testvéreim!

Krisztus Urunk róla elnevezett keresztyén gyülekezeti közössége és egyetemes egyháza, a mai igében a szántóföld szemléletes költői képében jelenik meg előttünk. „Isten szántóföldje vagytok” – olvassuk az I. Korinthusi levélben. A megművelendő terület metaforája változatos formában, gyakran megjelenik a Szentírásban. Ézsaiás, „a seregek Urának szőlőjéről”, „gyönyörűséges ültetéséről” szól. Máté evangélistánál a Magvető és a Szőlőművesek példázatairól olvasunk. A mai igeolvasásban pedig „az Úr aratásáról” hallottunk. Ezekben és a mai alapigében is Isten szántóföldjének képében jelenik meg szemünk előtt a korinthusi gyülekezet, amelyben Pál apostollal az élen munkálkodnak Isten elhívott szolgái, akiknek szolgálata által kisarjadnak a palánták, épülnek a lelkek, hitre jutnak a tagok és termőre fordul életük. A földek, a szőlők gazdája minden esetben a növekedést adó Isten, aki Szentlelke által munkálkodik, és aki bennünket munkatársaivá fogad. Milyen nagy kitüntetés és kiváltság Isten munkatársainak lenni! A magunk gyülekezeteiben, kisebb és nagyobb közösségeiben, különböző munka- és szakterületeken: lelkészértekezlet, nőszövetség, ifjúsági szervezetek keretében, – hogy csak néhány példát említsek. Egyházmegyéink, egyházkerületeink, országos egyházaink közösségében Istennek ilyen munkatársai vagyunk, akiket Isten kegyelme és szeretete hűséges munkára kötelez. Ilyetén munkaterület lett az apostoloknak és a tanítványoknak egész Európa. És az egész föld kerekére kiterjedő ökumené. Ezen szántóföld művelője volt hajdan, szentként kitüntetett István királyunk, az ő utódai és misszionáriusai. A reformáció idején Isten elhívott szolgái új ugart szántottak. Prédikátoraink munkáját gazdagon megáldotta a Gazda.

Mi, akik kortársai és kiterjedt szolgálatának közvetlen tanúi voltunk, Istennek ilyen hűséges munkatársaként ismertük meg és értékeljük néhai Németh Géza missziói lelkipásztort, az Erdélyi Gyülekezet alapítóját, akinek az istentelen kommunista világban történt hátratételét Isten az ő javára és a köz javára fordította. Aki ilyenképpen lett nem csupán Ócsa, Monor és Érd lelkipásztora, hanem egész magyar református egyházunk megújulásának egyik élen járó harcosa, az ökumené és a megbékélés szószólója.

Kedves Testvéreim!

Krisztus Urunk módjára körüljárva a városokat mind és a falvakat, és az Ő szemével végigtekintve a meggyötört és szétszórt emberek sokaságán – amint Máté evangéliumában olvastuk – induljunk mi is könyörületességre. Ne hagyjuk az Ő gyönyörűséges ültetését veszendőbe menni! Ezért jött el Krisztus Urunk egykoron, az első karácsonyon. Az előttünk járók pászmájába álljunk be mi is. Isten munkatársaiként vállaljuk el magyarországi és külhoni Sionunk szolgálatát. Élő kövekként épüljünk bele az Ő templomába, és építsük „Isten épületét”, ezt a lelki házat, az Ő dicsőségére, hogy ilyenképpen teremjük a megtérés és a háládatosság gyümölcseit! Ámen.

 *


A Ráday Házban lezajlott emlékkonferencián részt vett Tőkés László is, akinek az ott, a köszöntések rendjén elhangzott emlékbeszédét az alábbiakban tesszük közzé:




Köszöntőbeszéd Németh Gézára emlékezve
 
Az elöljáróinkról való megemlékezés evangéliumi kötelességének (Zsid 13,7) indíttatásából gyűltünk ma össze áldott emlékű Németh Géza születésének 90. évfordulója alkalmából a Reménység Szigetén és itt, a Ráday Házban, a fiak, a tanítványok, református egyházunk és a testvéregyházak képviselői, Németh Géza szerető tisztelői és életművének kutatói közösségében. Nem hivatalos formában jómagam a Királyhágómelléki Református Egyházkerület szívbéli köszöntését hozom, melynek az általa megalapított Erdélyi Gyülekezet is tagja lett. Kéretlenül ugyan, de a Lélek indítására Erdély üdvözletét is tolmácsolom, amelyhez „sok ezer erdélyi Géza bácsija” oly sok szállal kapcsolódott, s melyért szólni és cselekedni nem szűnt meg élete folyamán.
Jöttem, hogy fejet hajtsak és élő emlékezetét idézzem annak a rendhagyó és rendkívüli embernek, aki – Dobos Károly találó jellemzése szerint – „élharcosa volt az evangélium ügyének”, aki „a feladatokat meglátó szemeket, érző szívet, a megoldásokban dús fantáziát, a megvalósításokhoz a Lélek által megerősített akaratot kapott Istentől”. Aki „minden időben, minden körülmények között nem emberek, hanem Isten akaratának kívánt végrehajtója lenni. Híven mindhalálig.”
Atyai barátomban ezt az evangéliumi embert volt alkalmam megismerni közvetlenül a temesvári „szabadító karácsony” előtti esztendőben – és akkortól fogva életünk és szolgálatunk összekapcsolódott. Erdélyi missziója rendjén éppen Kolozsváron járt, Apámék házában futottunk össze, mondhatni mindketten „konspiratív” kiszálláson voltunk. Abban az időben éppen a Ceauşescu-féle falurombolás ördögi terve szerepelt a terítéken. Lázadó, cselekvő habitusát egészen a magaménak éreztem. Igazságkeresése miatt őt is a palástjától fosztotta meg az állampárti egyházi hatóság, miként – pár évre – engem is. Talált a szó. Erőteljes bátorítást kaptam tőle. Sorsüldözött voltában sorstársamnak éreztem. Lopva, egy kísérője társaságában, az ő autójában utaztunk Váradig, onnan pedig én tovább, a háborgó Temesvárra.
A város és gyülekezetem feje fölött ekkor már gyülekeztek a fellegek. Szívós ellenállásunk hitet és embert próbáló időszaka következett. Harcainkban Péter apostol igei jelmondata vezérelt bennünket: „Istennek kell inkább engedni, hogynem az embereknek” (ApCsel 5,29). Utóbb, a Németh Géza és társai, Pánczél Tivadar, Hegedűs Loránt, Dizsery Sándor és mások által megfogalmazott 1956-béli Hitvalló Nyilatkozat irányadó igehelyei között meglepődéssel fedeztem fel ugyanezt az igét. „Istennek kell inkább engedni” – olvastam a nyilatkozatban –, mivel az – ateista – hatalomnak való engedelmesség egyet jelent a Krisztus iránti engedetlenséggel. Íme, anélkül hogy tudatában lettem volna ennek, ilyenképpen találkoztam Németh Gézával az Ige hullámhosszán. S ugyanezen ige vezetett el minket Kálvin János ellenállástanához, amely megengedi az istentelen hatalommal szembeni ellenállást.
A forradalmat vérbe fojtották. Vele együtt a korabeli Református Megújulási Mozgalomnak és a hitvallóknak is bukniuk kellett. Változtak az idők, de Németh Gézát és kortársai legjobbjait az evangéliumi engedelmességből fakadó – békés – ellenállásnak ugyanaz a szelleme vezérelte. Lelkipásztorként, majd a lelkészi karból kivetve, sajátosan egyedi életpályájának medrét megtalálva végezte rendhagyó misszióját, el egészen a várva remélt 1989-es rendszerváltozásig, amikor is tettre kész gyorsasággal „az egyházi 1956 szellemi örököseként” a Református Egyházi Megújulási Mozgalmat létrehozták, és az Anyaszentegyház Krisztusához való megtéréséért vállalt szolgálatukat ugyanott folytatták, ahol évtizedekkel előbb abbahagyni voltak kénytelenek. Az egyházi rendszerváltozás felemás kimenetelének számbavétele nem lehet célom – a REMM konok következetességgel végzett munkássága viszont mindenképpen őszinte elismerést érdemel részünkről.
Ez alkalommal Németh Géza gazdag életművének még egy fontos területére, éspedig Erdélyért végzett szerteágazó szolgálatára kívánok föltétlenül kitérni. „Nyisd meg a te szádat amellett, aki néma és azoknak dolgában, akik adattak veszedelemre” – hangzik a Példabeszédek könyvében (Péld 31,8). „Annakokáért cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a mi hitünk cselédeivel” – olvassuk Pál apostolnak a galatákhoz intézett levelében (Gal 6,10). Mondhatni, hogy Németh Géza isteni parancsolatként fogadta és teljesítette ezen szolgálatra elküldő igéket, amikor is korát és a magyar ébredést messze megelőzve, az erre vállalkozó anyaországi kevesekkel együtt erdélyi-külhoni hitsorsosai és nemzettestvérei segítségére sietett, testi és lelki táplálékkal enyhítve kisebbségi elnyomatásuk terhét, mígnem Romániába való beutazását is tilalom alá vetették. A ’80-as évek második felében aztán, amikor már élesben mentek a dolgok, az erdélyi menekültmisszió létrehozatalával állott azok mellé, akik „adattak veszedelemre”, és a hazai hatóságok előtt éppen úgy, mint a nemzetközi közvélemény előtt „megnyitotta száját” védelmükre, és menedéket nyújtott az erdélyi menekültek ezreinek és ezreinek. A kelet-németeket felpártoló máltai menekültmisszióval párhuzamosan az erdélyi misszió is példát mutatott a kommunizmus üldözöttjeinek megsegítésében. És ebben a szolgálatban egyek voltak Németh Géza családjának tagjai, drága felesége és három szál derék fiuk.
Az utánam szólók kenyerét nem akarom elvenni – éppen ezért a részletekre nem térek ki. Azt viszont még meg kell említenem, hogy a menekültügy egyenes folytatásaképpen megalakult az Erdélyi Gyülekezet, ennek szálláshelyeképpen pedig a Reménység Szigete, melyek célja volt „testvéri ökumenikus közösségbe gyűjteni a hosszabb-rövidebb ideig Magyarországon tartózkodó erdélyi magyarokat”, és egészségügyi, oktatási, missziói központot kínálni számukra. Erdélyi magyarokként három évtized után is hálával gondolunk Németh Gézára és szolgatársaira, akik szívükre vették gondunkat és menekültjeink sorsának intézését. Példaértékűnek tartjuk az Erdélyi Gyülekezetnek a Királyhágómelléki Református Egyházkerülethez való csatlakozását, amely mintegy megelőlegezte a határokon átívelő nemzetegyesítés korszakos jelentőségű politikáját, amelynek zászlaját immár a fiak viszik tovább.
Erdély ügye a mai napig sem jutott nyugvópontra. Németh Géza fájdalmas realizmussal látta, hogy: „Erdély csendes elvérzése folytatódik.” Megalapította ugyan az Erdélyi Gyülekezetet, de a „menni vagy maradni?” kínzó kérdésével viaskodva, válasza egyértelműen a szülőföldön való megmaradás és a hazatérés mellett szólt. Felkiáltó-jel című kötetében sürgetően szorgalmazta: „A következő évben a legfontosabb a szülőföldön való élni akarás elszántságának tudatosítása és közerkölccsé emelése.” Együtt vártuk és reméltük annak az időnek az eljövetelét, amikor nem a kivándorlás, hanem az otthon maradás és a hazatérés lesz az emberek legszentebb joga és lehetősége.
Korai eltávozása miatt Németh Géza nem folytathatta ezt a célul kitűzött, nagyralátó munkát, amelyhez a rendszerváltozást követően oly nagy lendülettel és tenni akarással látott hozzá. Példája arra kötelez és emlékezésünk csak akkor lehet hiteles, hogyha élete végére figyelmezvén, követjük hitét (Zsid 13,7) és cselekvésre váltjuk örökségét.
 
Budapest, 2023. december 10.
 
Tőkés László
 
 
 
    

www.tokeslaszlo.eu | © Minden jog fenntartva, 2010