IGEHIRDETÉS advent 3. vasárnapján, Temesvár-Belvárosban

Lekció: Ézs 9, 1–7 / Alapige: Zsolt 130, 1–7: „Grádicsok éneke. A mélységből kiáltok hozzád, Uram! Uram, hallgasd meg az én szómat; legyenek füleid figyelmetesek könyörgő szavamra! Ha a bűnöket számon tartod, Uram: Uram, kicsoda maradhat meg?! Hiszen te nálad van a bocsánat, hogy féljenek téged! Várom az Urat, várja az én lelkem, és bízom az ő ígéretében. Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt, az őrök a reggelt. Bízzál Izráel az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és bőséges nála a szabadítás! Meg is szabadítja ő Izráelt minden ő bűnéből.”

A mélységből kiáltok hozzád, Uram! De profundis – mondják latinul, és ez az irodalomból és zeneművészetből ismert latin szókapcsolat az jelzi, hogy rendkívüli, jelképes értelmet nyernek ezek az igeszavak. A végveszély válságát, egzisztenciális, létbeli fenyegetettséget, éltünk, létünk legnagyobb mélységét fejezik ki. Az ószövetségi Seol, a zsidó alvilág mélységére gondolhatunk egyenesen. Vagyis pokoli mélységből kiált az Úrhoz Istennek embere.

Advent harmadik vasárnapján, a mikulások és angyalok kavargásában, az adventi, karácsonyi vásárok évadján egyesek talán felkapják a fejüket: Ebben a vásárlásokkal, szórakozással teli, zajos és víg kedvű hónapban miért beszélünk válságról, végveszélyről, mélységről? Ha kimegyünk a budapesti – vagy bármelyik nagyvárosunk – karácsonyi vásárába, akkor elvakítanak a fények, melyeket egyes helyeken olykor már október végén kitesznek, mintegy túláradóan és túlzóan előre hozva karácsony szent ünnepének alkalmát. Ilyenkor arra figyelmeztet az ige, hogy nem a gyertyák, nem a világló, csillogó fények, hanem Krisztus világossága, az isteni világosság a fontos. A külsőségek mögött ezt a világosságot keressük ma is. Advent mai vasárnapján a karácsonyfadíszek, a gyermekjátékok, az aranyos kisded mögött meghúzódó mélységekre figyelünk. Pontosabban arra a rideg valóságra, amelyről Ézsaiás könyvéből is hallhattunk, hogy „a nép sötétségben jár vala”. Nem szabad elfeledkeznünk a pásztorok vakoskodó népéről. Miközben tündéri vásáraink és a külsőségek mesebeli alkalommá varázsolják advent idejét és karácsony ünnepét, ne felejtsük, hogy emögött egy olyan kíméletlen valóság található, amikor is az elcsigázott vándorok megérkeznek a népszámlálások helyszíneire, amikor a szent család nem kap szállást Betlehemben, és a heródesi gyermekgyilkosság árnyéka vetül a szent váradalmak időszakára. Ezt követi pedig Mária és József menekülése a kisdeddel, Egyiptomba.

Igen, a villogó fények sem feledtethetik velünk, hogy római elnyomás alatt él Izráel népe. Annak előtte túlélte Babilont és Egyiptomot. De gondoljunk az őskeresztyének sorsára, akiket vadak martalékául vetettek oda és irtották, pusztították őket hitük miatt. Ne feledkezzünk meg a kegyetlen birodalmak valóságáról! A hódítók könyörtelen uralmáról, az ő terhes igájukról – ahogy írja Ézsaiás: „népünk hátának vesszejéről és az őt nyomorgatóknak botjáról”. A hódítók nyomában végzetes pusztulás jár. Olyannyira, hogy tudnivaló: Izráel országa közel kétezer évre meg is szűnt.

De nem is kell ilyen messzire mennünk, hogy az üldözöttek és elnyomottak sorsát megértsük. Tőlünk északra, keletre véres háború dúl, és már-már egy egész ország – Ukrajna – népe kipusztul. A jelenkor valóságában is ott látjuk a sötétségben élő, nyomorúságban, a halál árnyékának völgyében, a lét és a nemlét határán kesergő népet – köztük kárpátaljai testvéreinket, akik a mélységből, a sorstalanság állapotából kiáltanak. Sanyargatott, elnyomott, jogfosztott népek siralma hangzik a mélységből Isten felé. Ebből a háttérből, ebből a könyörtelen valóságból visszatekintve 1989 elkeserítő lelkiállapotát is jobban megértjük.

Testvéreim! Akik akkor már éltünk, itt voltunk és ennek az országnak a polgáraiként szenvedtük el az akkori idők sanyarúságát, teljes mértékben átéljük, hogy mit jelentett számunkra a diktátor futása és bukása, melynek köszönhetően azon a karácsonyon mintha Heródes király vesztét ünnepeltük volna. Nem volt gyermekjáték, amit akkor éltünk meg, amit akkor élt át az ország, különösképpen gyülekezetünk és árva magyarságunk. Akkoriban mi, Kelet-Közép-Európa elnyomott népei a Szovjetunió felbomlásában minthogyha a Római Birodalom összeomlását láttuk volna. Egy ateista-istentelen diktatúra végét ünnepelhettük a népek közös örömével. Akkoriban a mi várakozásunk nem volt egy elvont fogalom. Igenis húsbavágó valóságnak számított, melynek mindennapi veszedelmében számláltuk napjainkat.

Az akkor átéltek fényében nyernek igazán mély értelmet ezek az igék. A 130. zsoltárban hallhattuk: „Uram, hallgasd meg az én szómat;” „Várom az Urat, várja én lelkem az Urat.” „Várja lelkem az Urat, jobban, mint az őrök a reggelt.” Ezen zsoltárigék gyönyörű gondolatritmusával fejezi ki a Zsoltáros a szívbéli várakozás a hitelességét és valóságát. Vártuk az Úrnak jövetelét, mint a hajnalnak a hasadását, a nap felvirradását. A maga természeti voltában a téli napforduló is erre figyelmeztet. A félelmetes sötétség eloszlása volt minden reményünk. Ez töltötte meg tartalommal akkoriban a mi adventünket, a mi adventi várakozásunkat. Ez kovácsolta egybe a gyülekezetet, majd a város népét. Igen, egy igazságtalan, sötét korban vártuk a békesség fejedelmének az eljövetelét, és akkor valóban valóságos evangéliumként hangzott a próféta jövendölése, amely szerint: „gyermek születik nékünk, fiú adatik nékünk, és az uralom az ő vállán lészen (…) Dávid trónján békéjének nem lesz vége (…) Eljövendő az Úr, hogy felemelje és megerősítse a jogosságot és az igazságosságot” – hallhattuk Ézsaiás könyvében. Erre volna ma is szükségünk, a szabadság, az Ő szabadítása tulajdonképpen ezt jelenti. Ezért várjuk Krisztus eljövetelét, azt az örömteli nagy világosságot, melyet a betlehemi csillag jelképez. A világ világosságát várjuk, aki nélkül éppen úgy nem élhetünk, mint a természet a nap fényessége nélkül. Nem véletlen, hogy az Ószövetség is így kezdődik: „Legyen világosság”. Az Újszövetség első könyvében is az új világosság érkezését hirdeti János evangélista. És a Világ világosságaként érkezett el hozzánk Jézus Krisztus.

Testvéreim! Még egy fontos kettős vonatkozása van a felolvasott igének: a bűn és a kegyelem kérdéséről van szó. A bűn valóságát kell átélnünk, amikor bűnvalló imádságunkat mondjuk. A bűn az, amely elsötétíti az eget, gátat vet a világosságnak, az újulásnak, a gyógyulásnak, és akadályozza a megoldás megtalálását. Ezzel szemben érvényesül viszont az evangéliumi ígéretbe foglalt isteni kegyelem, amely elhárítja az akadályokat a világosság útjából, és utat nyit a gyógyulás és a megoldások irányába. A zsoltárosnak nincs kétsége afelől, hogy sanyarú sorsunkat bűneink egyenes következményeként szenvedjük el, hogy azt mi magunk hozzuk a fejünkre. „Ha a bűnöket számon tartod, Uram: Uram, kicsoda maradhat meg?!” – idézem a zsoltárt. Menthetetlen állapotba sodornak bennünket bűneink. Bűneink kárhoztatnak bennünket. Elég, hogyha napjaink világára gondolunk, amikor is nyakunkon a globális, az egész földkerekségre kiterjedő pusztulás veszélye. Mikor nem csupán egyes népek, hanem az egész emberiség léte és sorsa forog kockán. Gondoljunk a jobb sorsra érdemes Európára, amely elszakadófélben van gyökereitől, Istenétől. Hajlamos hitét, Istenét, felebarátját megtagadni. A harácsolás, a korrupció, a kizsákmányolás, az elnyomás, az erőszak, a terrorizmus, az ember megistenülése jellemzi ezt az Európát, melybe felvételünket egykor oly igen vártuk és reméltük. Ez az Európa önpusztító politikát folytat, és miközben a brüsszeli irodahelyiségekben és konferenciaközpontokban derűsen kávézgatnak a politikai döntnökök, fiatalok ezrei, tízezrei véreznek el a frontokon. Mi jóra számíthatunk ezek után? Mi mást érdemelnénk, ha nem azt, ami kijut nekünk osztályrészül?! Bűneink „jutalmáról” beszél a zsoltáros. Feltevődik a kérdés: ebben a mélységben, ebben az egyetemes válságban van-e remény, van-e megoldás? És mi volna a megoldás? A békecsinálók munkája lassan halad, annál hangosabb viszont a kardcsörtetés. Ebben a helyzetben nagyon nehéz politikai vagy tudományos eszközökkel elérhető megoldást találni. Egy hajszál választ el bennünket attól, hogy teremtett világunk rendje végképp felboruljon. Nem akarok ünneprontó lenni, hanem csupán reálisan próbálom megfogalmazni azt, amit látunk és tapasztalunk. Ebben a helyzetben hangzik az adventi váradalom egyik legszebb zsoltáros kifejezése: „Várom az Urat, várja én lelkem az Urat”, hiszen Nála van a kegyelem, Nála van a megoldás, Nála van a bűnbocsánat és a feloldozás. Bízzál Izráel az Úrban, mert az Úrnál van a kegyelem, és bőséges Nála a szabadítás – hallhattuk Isten igéjében. Csak Őáltala remélhetünk jobbat, igazabbat, egy szabadabb világot. És most is, mint ezelőtt harminchat esztendővel, vessük belé a mi reménységünket, és Őt kérjük, hogy jöjjön el és segítsen meg bennünket. Hiszen van „egy kozmikus erő”, amely minden más erőt felülhalad, mondja a zseniális nagy fizikus, Albert Einstein. Ő kozmikus erőnek nevezi a szeretetet. Ez az isteni szeretet tartja egyben a világot. Ezzel zárul az ézsaiási ige is, hogy „a seregek Urának buzgó szerelme mívelendi ezt”. Ennél tökéletesebb megfogalmazást nehezen találhatunk a Szentírásban. Úgy szerette a világot Isten, hogy az Ő egyszülött Fiát adta érette. Ebből egyenesen következik ez a tömör megfogalmazás: a seregek Urának buzgó szerelme mívelendi ezt. Ebbe a szerelemmel határos szeretetbe kapaszkodjunk a mai napon is, mert hiszen ő a vőlegény, Jézus. És Ő azért jött el, azért várjuk eljövetelét, hogy megszabadítson bennünket, és boldogítsa népét. Hogy megszabadítsa a biztos pusztulástól az emberiséget, ezt az egész világot. Ámen.

Záróimádság

Drága jó Istenünk, mennyei édes Atyánk! Lelki szemeink előtt megjelennek azok is, akik egykor ezt a templomot benépesítették. „Kicsiny fehér templomainkban a holtak is mellénk ülnek”, mondja a Költő; a szentek egyességében, az angyalok és idvezült lelkek társaságában itt vannak ők is köztünk: a valaha voltak. Velük együtt imádkozunk az eljövendőkért. Add, hogy emlékezésünk előre mutasson. Add, hogy hittapasztalatunk az első advent és az első karácsony idejéről eljuttasson bennünket arra a látásra, hogy Te mindig itt vagy közöttünk, és mindig eljövendő vagy közénk, és a Te szabadításod mindenkori valóság, mely által hajlékunk tudsz lenni nemzedékről, nemzedékre.

Köszönjük neked az ünnep örömét, hiszen ez az öröm vasárnapja, melyet a megígért Krisztus jövetele miatt érzünk. Teljesítsd be örömünket egy hét múltán, karácsony szent ünnepén, add, hogy valósággá váljon az, amit benned és általad várunk, hogy legyen béke, hogy legyen szeretet, hogy bűneink bocsánatával elháruljon fejünk fölül az ítélet. Hogy veled találkozzunk, mert ez a legnagyobb ígérete adventnek, és ez a legnagyobb ajándéka a karácsonynak.

Együtt örvendeztünk a bizonyságtévő gyermekeinkkel és ifjainkkal, és együtt emlékezünk most, a gyülekezet közösségében az előttünk voltakra, és együtt tekintünk a jövendőre. Kérünk, áldd meg gyülekezetünket, áldd meg népünket, áldd meg emlékezésünket. Tedd kihatóvá hitünket, kegyelmed áldásával légy közöttünk és bocsáss el minket. Mert amiképpen a bűn is kihat a világra, egyetlen vigasztalásunk az, hogy a kegyelem is kiterjed az egész földkerekségre. A Te kegyelmed, a Te szereteted. Köszönjük igéd tanítását, köszönjük útmutatásodat, buzdításodat, vigasztalásodat. Köszönjük Lelked áldásait. Kérünk, vezess tovább advent útjain, és add, hogy a külső fényességek helyett Krisztus világossága fényeskedjék nekünk most és mindörökké. Ámen.

Tőkés László