I G E H I R D E T É S

 Alapige: „Mikor pedig ez a romlandó test romolhatatlanságba öltözik, és e halandó halhatatlanságba öltözik, akkor beteljesül amaz ige, mely meg vagyon írva: Elnyeletett a halál diadalra. Halál! hol a te fullánkod? Pokol! hol a te diadalmad? A halál fullánkja pedig a bűn; a bűn ereje pedig a törvény. De hála az Istennek, a ki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk Jézus Krisztus által. Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában mindenkor, tudván, hogy a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban.” (1Kor 15,54-58).

 Kovács Zoltán testvérünk rajongásig szerette a költészetet, idézte, mondta, szavalta a szebbnél szebb költeményeket és bibliai igeverseket. Csodálatos magyar anyanyelvünk legrégibb összefüggő szövegemléke a XII. század végéről a közismert Halotti beszéd és könyörgés. Erre rímel rá Kosztolányi Dezső Halotti beszéd című szívenütő verse, melyből ezennel idézek: „Látjátok feleim, egyszerre meghalt / és itt hagyott minket magunkra. Megcsalt. (…) Okuljatok mindannyian e példán. / Ilyen az ember. Egyedüli példány. (…) Akárki is volt ő, de fény, de hő volt. / Mindenki tudta és hirdette: ő volt. (…) milliók közt az egyetlenegy. (…) Úgy fekszik ő, ki küzdve tört a jobbra, / mint önmagának dermedt-néma szobra. / Nem kelti föl se könny, se szó, se vegyszer. / Hol volt, hol nem volt a világon, egyszer.”

Drámai kifejezői ezek a verssorok – de akár az egész verset idézhettem volna–, drámai kifejezői a testi halál tragikumának, az igében elhangzott „romlandóságnak” és „halandóságnak”, melyek lesújtanak most mindannyiunkat, a gyászba borult Családot és Gyülekezetet. „Elhullt csatában a derék” – imígyen siratta Nagyszalonta költő-fia a szabadságharc elesett hőseit. Nekem, az igahirdetőnek embert próbáló teher barátom, hittestvérem és harcostársam, Kovács Zoltán örökös egyházi főgondnok koporsója mellett szólnom, ahelyett, hogy – szívem szerint – kegyelettel hallgatnék… Isten örök Igéje azonban a halálban sem hallgathat el – sőt éppen a lesújtó gyászban kell a leginkább szólnia, és hirdetnie a vigasztalás jóhírét, evangéliumát.

Az Ige és a vers vigasztaló szavával hirdetem, hogy minden mi gyászunknál sokkalta nagyobb a mi fájdalmas szeretetünk eltávozott testvérünk iránt, valamint életét érettünk áldozó Krisztusunk szeretete embertestvérei iránt. Az érzelmek hullámhosszán – mondhatni pszichológiai, lélektani értelemben – ez a kettős szeretet vigasztalja leginkább a gyászoló hitvest és gyermekeket, a drága unokákat és testvért, az egész kiterjedt Családot és a „sírókkal együtt síró” érmelléki, érmihályfalvi gyülekezetet. Népünk itt élő fiait, akikkel a mai napon hadd idézzük fel Kovács Zoltánnak az érmihályfalvi ellenállók tiszteletére emelt emlékműnél 2006. októberében, húsz évvel ezelőtt elmondott beszédének emlékezetes részletét: Sass Kálmán és eszmetársai „optimizmussal és hittel példát mutattak mindenkinek, hogy van megoldás, van kiút a sötétségből. És ez nem más, mint a világosság. Az Ige szavával, a hit, a reménység erejével világosság kell legyen a szívekben, lelkekben, a családokban, a környezetünkben. Ha nincs világosság, akkor fényt kell gyújtani. Fényt a szívekben, a lelkekben, a fejekben, a gondolkozásunkban” (kiemelések tőlem) – mondotta volt akkor.

A halál sötétjében a „Világ világossága”, az Úr Jézus Krisztus gyújt világot, Feltámadásának húsvéti fényességét ragyogtatva reánk. „Halál, hol a te fullánkod?” – hangzik el minden temetésen a sírhalomnál. „Elnyeletett a halál diadalra” – mondja Pál apostol, mintegy kegyelmi felmentésként a halálraítéltnek. És ezen a ponton nem kerülhetjük meg a bűn nyomasztó, mindennapi valóságát. „A halál fullánkja a bűn, a bűn ereje pedig a törvény”, mely szüntelenül kárhoztat bennünket. Egy bűnös világban adatott élnünk, amelyben minden napon meg kell harcolnunk a halálosztó gonosszal, a „diabolosszal”, ami görögből lefordítva annyit tesz, hogy „szétdobáló”: szétveti, ami ép és egész, megrontja lelkünket, testünket, egymás ellen fordítja az embert, sőt önmagában is meghasonulást okoz benne, ellenségeskedést támaszt a népek között, a jók és a jók, a rosszak és a jók, a rosszak és a rosszak között, szétdúlja a világot. Fullánkjának szúrása, csípése olyan, mint a darázscsípés az ez iránt érzékeny, allergiás emberen. „Szabadíts meg a gonosztól, Uram” – mondjuk a Miatyánk szavával, hogy áldozatául ne essünk neki. És íme, Jézus megtörte a bűn hatalmát, a pusztában negyven napon állta az ördög ostromát, és erőt vett rajta, legyőzte a halált. Erre fel kérdezi az Apostol: „Pokol, hol a te diadalmad?”

Testvéreim! Gyászoló gyülekezet!

Egy ilyen bűnös, halálosan veszedelmes világban adatott élnie eltávozott Testvérünknek, és ez az osztályrészünk mindannyiunknak. „Azért szerelmes atyámfiai erősen álljatok, mozdíthatatlanul, buzgólkodván az Úrnak dolgában!” – hangzik felénk Pál apostol buzdítása. Helytállásra bíztat, hogy eséllyel, eredménnyel, sikeresen meg tudjunk küzdeni a gonosszal és a reánk leselkedő halállal. Hétköznapi kifejezéssel élve azt is mondhatjuk, hogy: szembe kell néznünk a realitással, meg kell felelnünk a kihívásokra.

Az Értől elindulva – idéztük kedvenc költőjét drága testvérbátyja temetésén tavaly – Kovács Zoltán is az Óceán felé tartott. Jelképes értelemben a nagy Óceán nem más, mint a „romolhatatlanság” és a „halhatatlanság” hazája – az ige szavával szólva. „S mi vagyok én, kérded. Egy népi sarjadék, / Ki törzsömnek élek, érette, általa” – írta volt Arany Petőfinek. Az Érmellék szülöttjeként, Érkörtvélyesről, a kálvinista Kovácsok és Simonok gyökérzetéről elindulva, Temesváron át, „a nép sarjaként” így érkezett vissza Kovács Zoltán az Érmellék fővárosába, hogy népe és Egyháza „vitézlő harcosaként” „buzgólkodjék az Úrnak dolgában”. A szülőföldjüket idehagyó kivándorlók sűrű árja ellenében úszva, életével, munkájával, közéleti szerepvállalásával, példájával mintegy azt hirdette, hogy: „Itt élned, halnod kell:” Fényt akart gyújtani a pusztuló Érmellék sötétjében. A „Jó reggelt, Erdély!” aláírójaként vallotta, hogy „a hallgatás falával” együtt „a hazugság falát” is le kell bontani.

Harcostársamként a pótolhatatlan hiány érzetével gondolok vissza reá, úgy is, mint Királyhágómelléki Református Egyházkerületünk volt főgondnokára, aki válságos időkben állott be a pászmába, és mezőgazdászi szakértelméhez hasonló odaadással végezte munkáját, töltötte be hivatását „az Úrnak aratásában”.

Közéleti téren is tanúja voltam lelkiismeretes és elhivatott tevékenységének. Polgármesterként a Jeruzsálem újjáépítésére vállalkozó Nehémiás példájára mutatott rá egyik beszédében: „A város pedig felette igen széles vala és nagy, s a nép kevés lévén benne, házak nem épültek benne” (Neh 7,6). „Jeruzsálem felépült, Jeruzsálem áll. Igyekezzünk, hogy Érmihályfalván is épüljenek házak, és szaporodjon a nép” – mondotta. Egyházkerületünk bármely vidékén elhangozhattak volna ezek a szavak, hiszen egész Anyaszentegyházunk újjáépítésén fáradoztunk a visszarendeződő nacionálkommunizmus máig tartó időszakában.

Érmelléken alantas megalkuvó erők hátráltatták munkáját, akadályozták meg az észak-bihari RMDSZ létrehozását a regionális autonómia távlatosságában. Főgondnokként vele együtt szerveztük meg a szatmárnémeti rendkívüli egyházkerületi közgyűlést, mely magára vállalta az erdélyi autonómia ügyének képviseletét és kezdeményezte a magyar és a székely autonómiatanácsok megalakítását.

Parlamenti képviselőként ugyanabban a malomban őrölt: öt bajtársával együtt egyike volt a székelyföldi területi és az erdélyi kulturális autonómiatörvények kezdeményezőinek.

A Magyar Református Egyházak Konzultatív Zsinatának világi elnökeként – Erdélyi Géza felvidéki püspök oldalán – Kárpát-medencei szinten képviselte egyházunk és nemzetünk ügyét.

Oktatásügyünk göröngyös útján mind idehaza, Érmihályfalván, mind egyházkerületi szinten élen járt a közös teherviselésben. Partiumi Keresztény Egyetemünk mellett állott a kezdetektől fogva mindhalálig.

Nehéz volna felsorolni gazdag életpályájának minden állomását és munkásságának minden megnyilatkozását. Reményik Sándor éthosza szellemében olyanképpen munkálkodott, „ahogyan lehetett”. Egyházi és közéleti téren egyaránt sok méltatlanságot és hátratételt kellett elszenvednie. Mindazáltal szilárdan helytállott, bízván az Evangélium ígéretében, mely szerint: „a ti munkátok nem hiábavaló az Úrban”.

Kovács Zoltán munkásságáról talán mindenkinél hívebben szólhatnának drága felesége, Marika asszony és féltve szeretett Gyermekei, akik elmondhatnák, hogy szerteágazó tevékenységét és küzdelmeit miképpen élte meg a jelenlétét sokszor nélkülöző Család. Illesse köszönet őket a közös tehervállalásért. A feltámadás reménységével mondjunk hálát végül az Atyának az Ige szavaival: „De hála legyen az Istennek, aki a diadalmat adja nékünk a mi Urunk, Jézus Krisztus által!”

„Ez jó mulatság, férfimunka volt” – mondhatjuk hálatelt szívvel, a Költővel. Ámen.

 Tőkés László