2025. december 3. szerda

ÉLETMŰSOROZAT

Tőkés László összegyűjtött írásainak első kötetét mutatták be december 2-án este Budapesten, a Ráday Ház dísztermében, illusztris közreműködők és érdeklődök részvételével.

Az eseményt Németh Zsolt, az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke nyitotta meg, igei köszöntőt Balog Zoltán, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke mondott. Ugyancsak köszöntötte a megjelenteket Fazekas István, az Erdélyi Gyülekezet lelkipásztora. A Tőkés László munkásságáról szóló kutatási projektet Cadena-Kóczián Viktória, a kötet debreceni szerkesztője ismertette, Molnár János szegedi egyháztörténész pedig magát a könyvet mutatta be. Tőkés püspök alkalmi beszédét az alábbiakban tesszük közzé. Zárszót Nemes Csaba, a kötetet kiadó Legato Alapítvány az Erdélyi Magyar Kultúráért tanácsadó testületének tagja mondott, az esemény támogatója a Kisebbségekért – Pro Minoritate Alapítvány volt.

A TEMESVÁRRA VEZETŐ ÚTON

Múltidéző könyvet tartunk a kezünkben.

1989 után elérkezett az ideje annak, hogy szabadon feltárjuk a múltat, ezen belül is üldözött egyházunk és kétszeresen elnyomott kisebbségi magyarságunk történetét.

Az eredmény felemás. Az egyes egyházak és egyházrészek eltérő módon és mértékben hajlandók szembenézni a múltjukkal. Gyakori a megszépítő emlékezés vagy éppenséggel az elhallgatás. A laikus történetírásban a posztkommunista érdekeket szolgáló történelemhamisítás sem ritka.

„Borítsunk fátylat a múltra” – mondják egyesek. „Ez már történelem, ne feszegessük a múltbéli dolgokat” – hangzik a romániai többségiek részéről a kisebbségek vonatkozásában. Sőt nem egyszer a hamis nemzeti-társadalmi megbékélés jelszavával akarják elkendőzni a valóságot. Engemet, magamat és a titkosszolgálati múltat átvilágító kutatókat – köztük kollégámat, dr. Molnár János egyháztörténészt is – többször érte az a vád, hogy az egyházi titkosszolgálati viszonyok átvilágításával és nyilvánosságra hozatalával békétlenséget okozunk és ártunk az egyháznak. Meggyőződésem, hogy ez a felfogás hamis logikán alapul. „Bűnösök közt cinkos, aki néma” – mondja a Költő. Bűnbocsánat sincs a bűnök megismerése és megvallása nélkül. Nem maradhatunk az elhallgatott és letagadott bűnök mocsarában. Ez csak a rendszerszintű titkosszolgálati kollaboráció működtetőinek és örököseinek, valamint az önmentő egykori besúgóknak az önös érdekét szolgálná. Az utókor s a megszenvedett áldozatok nem viselkedhetnek „hasznos idióták” (Lenin) módjára…

A titkosszolgálati kollaboráció azonban az éremnek csak az egyik oldala. Bennünket ennél sokkal jobban kell érdekelnie a helytállóknak, az ellenállóknak, az elnyomottaknak, a méltatlanul üldözötteknek, az áldozatoknak, – a mi esetünkben – a szenvedő egyháznak az élete, sorsa.

Illesse elismerés a Selye János Egyetem Református Karának Egyháztörténeti Kutatóintézetét, valamint a Legato Alapítványt, a Batthyány Lajos Alapítványt, a Pro Minoritate Alapítványt és az Erdélyi Gyülekezetet abban a szolgálatában, melyet keresztyén egyházainknak az ateista-kommunista diktatúra idején elszenvedett üldöztetésének és hitbeli helytállásának a kutatása terén végeznek. Nemrégen vehettem kézbe a komáromi egyetemnek ebben a tárgyban született kötetét a hitvalló egyház magyar mártírjairól. Az egyetem egész konferenciasorozattal adózik a hitvalló egyház küzdelmei és hősei emlékének.

Krisztus egyházának állandó jelzője (epitheton ornans) és őseredeti létállapotának meghatározó jellemzője a hitvalló nevezet. Szenvedésben fogant és született az anyaszentegyház, melynek népét és tagjait ezekkel a szavakkal hívja el és gyűjti a mi Urunk, Jézus Krisztus: „Ha valaki jőni akar én utánam, tagadja meg magát, és vegye fel az ő keresztjét, és kövessen engem!” (Mt 16,24). A szenvedő egyházat Krisztus passiója, szenvedéstörténete mintájára „ecclesia passionatának” nevezhetnénk. Hívei „a hitnek fejedelmére és bevégzőjére néznek, aki az előtte lévő öröm helyett, megvetve a gyalázatot, keresztet szenvedett, s az Isten királyi székének jobbjára ült” – írja az Apostol (Zsid 12,2). Krisztus követői – Urunk példáját követve – a kereszthordozás árán is készek hitük vállalására és megvallására, tudván tudva, hogy ez az út vezet „Isten királyi székének jobbjára”.

Az őskeresztyének a szenvedő egyház hitvallóiként követték az Urat – ennek minden fájdalmas következményével együtt.

A reformációban megismert evangéliumi igazság szintén bátor hitvallástételre késztette a híveket – Luther szavával szólva: „másként nem tehettek”.

Az uralkodó és a diadalmas egyház (ecclesia triumphans) megtévesztő, illetve átmeneti korszakait leszámítva, története meghatározó időiben és helyzeteiben keresztyénségünk sohasem térhetett ki hitének megvallása és vállalása elől. Ezt tette államhatalmi szintű üldöztetése idején a Római Birodalomban és – nagyot ugorva az időben – a krisztustalanná vált pápai egyház eltévelyedése és hatalmaskodása korszakában. Szólnia kellett, nem hallgathatott. Ezekben az időkben és a történelem során még számtalanszor a hitvallók közül sokan életükkel fizettek szavukért és kiállásukért.

A teológiai szaknyelv status confessionisnak, vagyis hitvallási helyzetnek nevezi azokat a körülményeket, amelyekben/amikor az anyaszentegyháznak, az egyház szolgáinak, a híveknek, a keresztényeknek fel kell emelniük a szavukat, cinkos hallgatásukkal nem szabad a bűnpártolás vétkébe esniük. Talál erre a helyzetre Krisztus Urunk mondása: „Mondom néktek, hogyha ezek elhallgatnak, a kövek fognak kiáltani” (Lk 19,40).

A status confessionis legkirívóbb és leghíresebb esetei a múlt században a hitleri nemzeti szocializmus ellen megfogalmazott barmeni hitvallás (1933) volt, amelyért Dietrich Bonhoeffer német teológus az életével fizetett, valamint a lutheránus és a református világszövetségeknek a dél-afrikai apartheid, illetve a faji megkülönböztetéssel szembeni hitvalló nyilatkozatai (1977, 1982).

Elérkezve a közelmúltba, az ateista kommunista világrendszer globális világbotránya az, amely talán az első helyre pályázhatna a hit megvallásának – a status confessionisnak – a minősített helyzetét illetően. Kötetekre rúgna annak a számbavétele, hogy az idők folyamán kik és hányan szólaltak fel ezen listavezető istentelen önkényuralmi rendszer ellen életük kockáztatásával vagy éppen vértanúhalálukkal. Mementóként hadd említsük Szoboszlay Aladár pécskai római katolikus pap és Sass Kálmán érmihályfalvi református lelkipásztor nevét és mártíriumát, valamint a láncokat hordozó, nagy erdélyi püspök Márton Áron élethitvallását.

Vallani és vállalni! – a két világháború közötti időszakban a kisebbségi mivoltában is elnyomott erdélyi magyarságunk írástudóinak ez volt a hitvallása. A II. világháború nyomán Trianon tragédiáját a román nacionálkommunista diktatúra tetézte. Nemhogy vallani: mukkanni sem lehetett. A magyarországi viszonyokhoz hasonlóan Romániában is a „szolgáló egyház” helyét a „kiszolgáló”, az idegen hatalmat kiszolgáló egyház vette át.

Erre az időszakra esik a lelkipásztori pályán való elindulásom és első lelkészi szolgálati korszakom (1971–1989) – majdnem húsz esztendő. Amint hallhatták, ennek dokumentumait, írásait, prédikációit tartalmazza a most megjelenő kötet.

1971-ben, a kolozsvári teológiai intézetbe menet, majd 1975-ben brassói segédlelkészként, 1977 és 1984 között pedig dési állandó segédlelkészi minőségben ezzel az ateista, kommunista, nacionalista Ceauşescu-rezsimmel találtam szemben magam. Született rebellis voltam. A monolitikus román államrendszerben mint tilalom alá eső vallási „ideológia” az egyházba és a családba szorult vissza a keresztyén „ellenzékiség”. Ebben, a korlátok közé szoruló szűk keretben, a cenzúra és az öncenzúra labirintusaiban kerestem a kitörés útját, és kerestem a szót: ama bibliai „nemek” (Mt 5,37) kimondásának lehetőségét. Többet és jobbat nem lehetett mondani, kevesebbet viszont nem lett volna érdemes. Egy időben együtt vívtuk harcainkat a nemtelen egyházi-állami kollaboráció ellenében áldott Édesapámmal és – mondhatni – egész családommal.

Vezérlő eszmém volt az egyházi romlottság leleplezése, az egyházi életnek és szolgálatnak az elnyomó hatalom szorításából való kiszabadítása. A kimondhatóság és a cselekvés határait feszegetve tettem, amit lehetett. Sorsomat azonban sehogy sem kerülhettem el: mint valami bűnözőt, kitettek a papságból. De nem hátráltam meg. Két évig munkanélküliként egyházi és polgári vonalon folytattam jogvédő küzdelmemet, elkezdtem a sorsom jobbra fordulásának reményét hordozó igei „visszaszámolást”, és megírtam az erdélyi kálvinizmus történetéről szóló tanulmányomat. Erdélyi fejedelmi és egyházi múltunk, valamint a kálvini ellenállás elvével is kapcsolatba hozott, Bocskai István és Bethlen Gábor vezette szabadságharcok eleven történelmi ihletforrásai voltak tusakodásaimnak. Visszatekintve úgy ítélem, hogy ez az út egyenesen vezetett Temesvárra.

Tőkés László

(Elhangzott Budapesten, 2025. december 2-án.)