Igehirdetés a temesvár-belvárosi református gyülekezetben

2025. szeptember 28-án Tőkés László, a temesvár-belvárosi református egyházközség egykori lelkipásztora, a Királyhágómelléki Református Egyházkerület volt püspöke hirdette Isten igéjét korábbi szolgálati helyén, a Mária téri templomban, ahonnan megindult 1989-ben a diktatúraellenes népfölkelés. Az istentisztelet keretében megemlékeztek a 36 esztendővel ezelőtt máig tisztázatlan körülmények között elhunyt Újvárossy Ernőről, aki Temesvár első mártírjának tekinthető, hiszen bizonyosan a kommunista diktatúra áldozatává vált. Lásd alább az elhangzott prédikációt.

Kettős mérce = ellentmondás

Szeretett Testvéreim! Pál apostol írja a rómabelieknek: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek; mert a ki szereti a felebarátját, a törvényt betöltötte.” (13,8)

Valamikor gyermekkorunkban szentül hittünk a szeretet tanításában, a szeretet kettős parancsolatának igazában. A felnőttkor súlyos próbatételét jelenti az a felismerés, hogy az emberi szívekben és kapcsolatokban távolról sem a szeretet uralkodik. A világban tobzódó bűnök, önzés és gyűlölet láttán kiábrándulással kell rádöbbenünk arra, hogy az emberiség „igazi arca” milyen nagy mértékben különbözik teremtésbeli „istenarcúságunktól”.

Az élet bármely területére tekintünk, kínzó érzéssel ismerjük fel, hogy hit és valóság, tanítás és cselekedet, ige és tett mennyire elütnek egymástól.

A különbség és ellentmondás sok tekintetben olyannyira végletes, hogy a jó szándékú – hívő – ember a belső meghasonlás elkerülése végett kettős erkölcsi felfogásra kényszerül. Vagyis úgy gondolja: Krisztusnak igaza van, a szeretet vallása mégiscsak igaz – ennek ellenére viszont az élet egyes vonatkozásaiban nem kell keresni a szeretetet; a gazdaságban, a politikában, a kenyérharc terén példának okáért egészen más törvények uralkodnak.

De vajon szabad-e ilyen dualisztikusan gondolkodnunk, az élet különféle vetületeiben ezzel a „kettős mércével” mérnünk? Nem önmagunkat csapjuk-é be és a szeretet vallásának érvényét gyengíthetjük-é meg, amikor az ún. kérlelhetetlen valósággal megalkuszunk, és kénytelen-kelletlen elismerjük, hogy a politika „mocskos”, a gazdasági életet „piszkos érdekek” irányítják, a háborúknak pedig „természetes” velejárója a gyilkos kegyetlenség – és ezáltal mintegy önként elfogadjuk a bűnt, és belenyugszunk abba, hogy bizonyos területeken nincs létjogosultsága a szeretet parancsolatának?! Rosszul felfogott „realizmussal”, bármely vonatkozásban is: szabad-é megalkudnunk a bennünket körülvevő szeretetlenséggel és gonosz rosszasággal?

A szeretet tartozása

A szeretet „tartozását” felrovó apostoli ige semmi kibúvót nem nyújt: mindent megelőző és felülmúló imperatívuszként tűzi elénk a szeretetet. Amint olvastuk: „Senkinek semmivel ne tartozzatok, hanem csak azzal, hogy egymást szeressétek!”

Hogyha következetesek akarunk lenni hitünkhöz, amennyiben Isten Igéjét komolyan vesszük – egyetlen pillanatig sem szabad beletörődnünk a népek és nemzetek, a történelminek nevezett nyers erők embertelenné torzuló küzdelmébe, semmiképpen sem szabad természetesnek elfogadnunk az „aki bírja, marja” piaci szabad versenyének könyörtelen törvényszerűségeit, sem a „szemet szemért, fogat fogért” barbár elvének a tetszetős elfogadását.

Kisebbségi elnyomatásunk kárvallottjaiként mi itt Temesváron, Erdélyben, Bánságban, Partiumban talán még másoknál is jobban értjük: soha nem szabad belenyugodni abba, hogy „a létért való küzdelem” farkastörvényei kioltsák a szeretetet, megcsúfolják eszményeinket és megtépázzák megtartó hitünket.

Nem egyszer előfordul, hogy Isten szolgái „bort isznak és vizet prédikálnak” – hangzik egy népi mondás. Minden másnál kiábrándítóbb, hogyha éppen az egyházak berkeiben találkozunk a szeretetlenséggel.

Szabaduljunk adósságainktól!

Testvéreim! Úgy el vagyunk adósodva a szeretettel, mint a tízezer tálentummal tartozó bibliai adós szolga. Szeretetlenségünk számlái annyira megterheltek, mint azon országok költségvetése, melyek több milliárd dollárnyi adósságot halmoztak fel, s a heidelbergi káté megfogalmazása szerint nemhogy törlesztenék, de inkább „napról-napra növelik tartozásukat”. Adósai vagyunk a mennyei Királynak: „Szeresd az Urat, a te Istenedet!” – figyelmeztet a szeretet 1. parancsolata. És adósai vagyunk embertársainknak: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” – tanítja a szeretet 2. parancsolata. Bűneink és szeretetlenségünk az adósok börtönébe juttatnak. Ki vagyunk szolgáltatva a kíméletlen törvénynek, számonkérő ítéletnek: Ródd le tartozásodat!

A világ országainak többségéhez hasonlóan: végletesen eladósodtunk – se hitelünk, se fedezetünk nincsen, nyakunkon a végrehajtó. Talán elvallástalanodott országaink és kontinensünk is ennek látják a legnagyobb kárát. Európa és a nagyvilág hite- és hitelvesztett kereszténységének önvizsgálattal és bűnbánattal kellene az ítélő Isten elé járulnia.

Református egyházaink is a Reformáció gazdag örökségét már mind felélték, és üres kézzel, megüresedett szívvel készülnek a számonkérésre. Adósai vagyunk felebarátainknak, múltnak és jelennek, történelemnek és társadalomnak.

Isten szabadító szeretete

Amint az adós szolgának a lekcióban elhangzott történetében (Mt 18,21-35) láthattuk: eladósodott helyzete reménytelen. Kifizetetlen számlái naponként nyomasztják. Kiutat nem talál. Növekvő adóssága eleven ítélet. A kérlelhetetlen törvénynek nem tud eleget tenni. Reményvesztett helyzetében egyetlen esélye: az isteni kegyelem. Az a szeretet, amellyel leginkább adós, s melyből az isteni kegyelem fakad.

Adós vagy! – hangzik a megfellebbezhetetlen ítélet. Az ember vesztett helyzetében azonban segítségére jön a szerető Isten, aki elengedi megfizethetetlen tartozását. Eltörli a kárhoztató törvényt, s helyette egyetlen, mindent felülmúló törvényt szab: csak szeress! Semmi mással nem tartozol: csak az igaz szeretettel.

Áldatlan helyzetünk úgy fordul áldásra. Irdatlan tartozásunkat a kegyelmező isteni szeretet egyenlíti ki, mely arra indít, hogy a szeretetért hálaadásból mi is szeretettel fizessünk.

Isten megbocsátó ingyen szeretete cselekszi ezt. A hitvalló ember erre mondja azt, hogy: „A szeretet nem azért van ingyen, mert nem ér semmit, hanem azért, mert megfizethetetlen.”

Hitünket „a szeretet vallásának” nevezzük. Vallásunkban a szeretet mellett minden más háttérbe szorul és eltörpül. Nem marad más – de az végképpen megmarad: a szeretet. Úgy, amiképpen a Szeretet himnusza szól róla, és amiképpen Krisztus Urunk saját életének a feláldozásával megbizonyította.

Krisztus szeretetének közössége

Testvéreim!A mai napon egy tragikus esemény, egy tragikus sors fájdalmas emlékét idézzük fel.

Újvárossy Ernő testvérünkre emlékezünk, akit halálba kergetett az istentelen hatalom, aki első áldozata és mintegy előhírnöke volt a temesvári népfelkelésnek. A prédikációban nincs helye a részletekbe menő múltidézésnek, éppen ezért Újvárossy Ernő egyetlen jellemvonását emelem ki, mely gyülekezeti szolgálatát és végsőkig terjedő helytállását jellemezte, éspedig azt a hő szeretetet, melyet népünk és egyházunk, temesvári közösségünk és tagjai iránt táplált. Mindvégig ez a szeretet vezérelte magatartásában és cselekedeteiben, megváltó Krisztusát is így szerette!

Ezen a napon, amikor is egykori megpróbáltatásainkra és közösen megvívott, állhatatos küzdelmeinkre visszagondolok, lelki szemeim előtt annak a temesvári gyülekezetnek a képe jelenül meg, amely Krisztus szeretetének az összetartó közösségeként tudott megállni „emberként az embertelenségben”.

Példájuk szent öröksége indítson arra bennünket, hogy megmaradjunk Krisztusnak ebben a szeretetében. Hogy „senkinek semmivel ne tartozzunk, hanem csak azzal, hogy egymást szeressük” – amint olvastuk az Igében.

És szeressük mindenekfelett a kegyelmével megtartó Istenünket, jól tudván azt, hogy „akik Istent szeretik, minden javukra van” (Róm 8,28). Számukra még az adósság is nyereségre fordul, s az ítélet is kegyelemre válik. Így legyen!

Ámen